Egy népirtás évfordulójára

A részletek előtt egy pillanatra érdemes közép-európaiként ízlelgetni a lépést. Abban a Franciaországban, amely alig beszél az algériai vagy indokínai háborúban elkövetett atrocitásairól; amely a második világháború után hirtelen a „résistance”, vagyis az ellenállás fellegvárát látta magában; ebben a kényes környezetben Macron bekérte a ruandai jelentést. Bár ott tartanánk, hogy egyes nemzeti tragédiák és más országokban történt atrocitások kapcsán népes (tehát feltehetőleg politikailag elfogulatlan) történészbizottságok kapnak hozzáférést elzárt dokumentumokhoz, hogy a valóságot végre kicsit árnyaltabban, a politikai narratíváktól némileg megtisztítva tudják tálalni. Ilyen dolgok történtek a héten Párizsban!

Ami a részleteket illeti, a jelentésnek – finoman szólva – sikerült árnyalni a képet. Az 1994-ben legalább 800 ezer áldozatot követelő ruandai népirtás kapcsán régóta emlegetik a francia felelősséget. A szocialista Mitterand elnök személyesen is jó kapcsolatot ápolt a hutu államfővel, Juvénal Habyarimanával. A mostani összefoglalók szerint részben ez is okozhatta, hogy szűrt információk jutottak el a francia elnöki palotába, amelyek „elhomályosították” a döntéshozók szemét, hogy népirtás készül, pedig Ruandából, Ugandából és több más csatornán is jelezték, mi várható. A hutuk által elkövetett népirtás célpontjával, a tuszikat tömörítő FPR-rel emiatt is későn léptek kapcsolatba, amikor már tízezrek élete múlott egy-egy napon, tehát minden perc számított. Ugyanakkor a jelentés úgy fogalmaz, nincs szó francia „bűnrészességről”, tehát politikai hibák sorozatát követték el, de a nemzetközi büntetőjogi kategóriákat nem merítették ki. No hát ez az a keskeny mezsgye, amelyről most alighanem élénk belpolitikai vita lesz Franciaországban, nem kevésbé Ruandában, és minden közelmúltbeli genocídium kapcsán felvethető e kérdés. Ahogy Srebrenica kapcsán is rendre visszatér az ENSZ felelőssége, a „ki mit tudhatott” és „mit kellett volna tudnia” kérdés.

A jelentés újabb felkiáltójel: a rohinják, ujgurok, amazonasi őslakók és még sok-sok kisebbség szempontjából mikortól lép fel a nemzetközi közösség felelőssége. A „responsibility to protect”, a felelősség, hogy megvédjük embertársainkat az őket fizikailag elnyomó vagy kiirtani készülő hatalomtól. Ez lenne a küldetése egy ideális világban az ENSZ-nek.

Most ez legfeljebb a politikai nyomásgyakorlás kategóriájába tartozik. Közép-Európa népei és kisebbségi csoportjai is elszenvedték már a világ ignoranciáját, számos alkalommal. Nem illene levonni az erkölcsi következtetéseket és legalább nekünk, a sorsközösséget ismerőknek, osztozni abban, hogy kiállunk más kisebbségek mellett? Még ha ez éppen a kínai vagy ki tudja mely másik nagyhatalommal való feszültebb kapcsolatot eredményez is?