Egy lázadás története

Amikor egyetemista lettem, azt hittem, enyhülnek majd a szabályok. Részben így is volt, mert némely tanár nem nagyon törődött velünk, felolvasta a mondókáját a jegyzeteiből, minden évben ugyanazt, a vizsgán meg hagyott puskázni. Akkor ezeket szerettük a legjobban. De voltak olyanok is, mint az egyik tanárnő, akinél folyton beszámolókat kellett írni, ami nem tetszett, de azért kedveltük, mert igazságos volt. De egyszer nagyon feldühített. A szemeszter végi munkámra kettest adott. Pedig tiszta jó munka volt, komolyan foglalkoztam a témával, mert érdekelt. A nonkonformizmusról szólt, arról, hogy vannak emberek, akik mindenben követik a szabályokat, és vannak, akik szeretik azokat áthágni. Természetesen nekem az utóbbiak voltak szimpatikusak. A szabálykövetőket beszarinak tartottam. Hogy ez nem ilyen egyszerű, húszévesen még nem tudtam, mert nem is akartam tudni. Én csak különbözni akartam. És ezzel a munkával is a magam igazát akartam alátámasztani. Ő meg kettest ad! Micsoda igazságtalanság! Mi a csoda baja van? De még dühösebb lettem, amikor megmondta.

Hogy sok a helyesírási hiba! Persze tudtam, hogy van egynéhány, de azért méltatlankodva kérdeztem, hogy hol vannak azok a hibák. Itt, meg itt, meg itt, mutogatta. És az miért baj, vitatkoztam. Hát azért, felelte a tanárnő, mert a helyesírás ismerete és alkalmazása hozzátartozik a műveltséghez, s aki egyetemre jár, pláne újságírásra, annak erre különösen ügyelnie kell. De hisz az csak egy szabály, pattogtam, miért kell azt betartani?! Én más akarok lenni, nem akarom betartani! Akkor lehet, hogy majd egyszer dutyiban fog kikötni, válaszolta erre az undok tanárnő, de nálam akkor is be kell tartani. Tanulja meg, mikor ipszilon, mikor lágy i! Hát a Štúr forog a sírjában, és ezt épp én, a magyar mondjam magának?! Hát hogyan tiszteli az anyanyelvét?!

De maga nem érti, hogy én más akarok lenni, hajtogattam bőszen. Minden fiatal hülyeségnek tartja a helyesírást! Hát akkor maga legyen más, és tartsa be, zárta le a vitát a tanárnő, és beírta a kettest.

Haragudtam, de szíven ütött, amit mondott. Hogy azzal legyek más, hogy betartom a helyesírási szabályokat. Akkor hirtelen megértettem, hogy az ember másképp is lehet más. Nem csak szabálysértéssel. Igaza volt a tanárnőnek.

Rég elfelejtett történet ez. De a húsz évvel ezelőtti diákom, aki elmondta, emlékszik rá. És ez a lényeg.