Egy hivatallal kevesebb

Ezért kellett a hivatal, és a hivatal megszűnésével a probléma nem oldódik meg. Ugyancsak hallgatnánk nagyokat e hivatalról, ha kisebbségi kultúrák finanszírozásának ügye törvénnyel lezárt történet lenne, vagy ha a nyelvhasználati jogok kapcsán nem habzana a kevésbé jóindulatú embertársaink szája.
De nem hallgathatunk.
Merthogy gond van bőven, az azzal járó ügyvitellel együtt. Hogy szépemlékű Václav Havelt plagizáljuk: barátaink, a szlovákiai kisebbségi élet nem virágzó. No jó, nincsenek vagonok, nem alkalmazzák a még mindig érvényes (szerencsére nem hatályos) dekrétumokat, s köztéren folytatott magyar beszélgetésért nagyjából akkora eséllyel lehet beleszaladni egy pofonba, mintha nyelvtől függetlenül valaki barátnőjét nézegetjük nem ártatlanul. De leépíteni egy hivatalt, amelynek az a dolga, hogy kisebbség – nos, ez nem hogy a status quo garanciáját írja felül azonnal, hanem szó szerinti visszalépés.

Mert hová kerülhet ez az agenda? Mondjuk a kulturális tárcához – ismét. Ami azt jelenti, hogy az alakuló kormányzat számára a kisebbség csupán kulturális élet. Amolyan egzotikum. Turistáknak való. Viselet, tájház, szép dalok, táncok oszt jó napot. Mindezzel semmi baj, a hagyomány véd és éltet. Csak éppen kevés a megmaradáshoz. Igaz, a nyelvi különbözőség valóban elsősorban kulturális kategória, kerülhetne ez az ügyvitel a belügyhöz is... És lám, máris van egy terület, amelynek köze van hozzánk. Merthogy név, vezetéknév, anyakönyv, személyi, útlevél, állampolgárság – bár ez már külügy, legalábbis manapság. Lehetnénk mi igazságügy is, merthogy jogok, de hát a jogokkal is úgy vagyunk, hogy nem szabadulhatunk az érzéstől: a többséget akarják megvédeni a kisebbségtől. Tradicionálisan magyar a földművelési tárca, bár az a feltevés, hogy ott „na maďaroch” főleg azzal foglalkoznának, már nem állja meg a helyét. A környezetvédelmet is felhozhatnánk, de akkor lehetne egy olyan érzésünk is, hogy mi vagyunk a kontamináció ebben az államban, ilyen alapon a frekvenciahatóságot már rég a zöld tárca felügyelete alá kellett volna helyezni.

Igen, jól látja a tisztelt Olvasó, hogy csak a keserű cinizmus szólal meg a firkászban, de hát ilyen időszakot élünk. Ide a rozsdás bökőt, hogy fél éven belül a kultúrához „delimitálják” a kisebbségi ügyeket, az örök akadékoskodók visszasírják Chmel (Čaplovič, Csáky) hivatalát. Merthogy nemzetiségi térfélen addig nem lehet jó megoldásokat találni, amíg az önkormányzatiság jelei nem mutatkoznak, s amíg az önmagukat (itt van a hangsúly) közösségként megfogalmazó, jelentős társadalmi rétegek reprezentatív képviselet nélkül maradnak. Mindaddig ugyanis az „eszi, nem eszi, madáreledel” elve érvényesül, a nemzetiségek, egyéb más közösségekhez hasonlóan, azt kapják, amit „adnak nekik”. Ebben a megszűnésre ítélt hivatal nem volt jó megoldás, de a jó megoldáshoz vezető úton jó államigazgatási lehetőséggé vált. (Arról, persze, nem is szólva, hogy idézett hivatal többek közt alapvető emberi jogokkal foglalkozott, meg gender politikával, meg esélyegyenlőséggel, amik ugyan nem csak nemzetiségi témák, de azok is.)

S hogy tévedés ne essék: e sorok írója nagyon nem szereti a hivatalokat, de attól még érzi, tudja és tapasztalta, hogy az állam kötelességeit és feladatait intézményesítve szokás megoldani. És az intézmények helye, pozicionálása nagyon sokat árul el az állam valódi szándékairól. Ne így legyen, ez a mai cikk legyen tárgyi tévedés. Örömmel élünk majd a bocsánatkérés intézményével.