Egy hiányzás anatómiája

A magyar antifasiszta gondolat és a magyar sajtó egyik legjelesebb XX. századi dátumához érkeztünk: hatvan esztendeje jelent meg a Szociáldemokrata Párt napilapjának, a Népszavának a karácsonyi száma. Magyarország akkor már háborúban állt és sokan, nagyon sokan még a nácik, a tengelyhatalmak győzelmével számoltak. Hiszen ne feledjük, hogy a Szovjetunió elleni villámháború legendája ugyan megtört, de Hitler hadserege Moszkva előtt állt, Pearl Harbour után távolról sem az amerikaiak látszottak győztesnek a japánokkal szemben, Franciaország megverve és porig alázva német megszállás alatt nyögött, de Gaulle kicsiny ellenállási mozgalmát még az antifasiszta táborban sem ismerték el egységesen, s a brit szigeteken Churchill vasakaratára és erős hitére volt szükség, hogy kitartsanak.

„Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára” – írta az ünnepi szám vezércikkében Szakasits Árpád, a lap főszerkesztője, aki egyidejűleg a Szociáldemokrata Párt főtitkára is volt. (Egyébként az ő ötlete volt e szám megszervezése is.) A szerzők névsora imponáló volt. Szekfű Gyula, a kiváló történész, aki mégiscsak a Bethlen-korszak vezető ideológusának számított, azt szögezte le, hogy „a szabadság dolgában megérthetjük egymást, még ha különböző pontokról indultunk is el”. Bajcsy-Zsilinszky Endre igazán távol állott a munkásmozgalomtól és a szociáldemokratáktól, mégis éppen az ő lapjukban idézte fel Kossuth Lajos példáját, annak a politikusnak a koncepcióját, aki „megérezte, hogy bármennyire is bizonytalan a harc kimenetele, de nem hozhat bukást egy nagylelkű és bátor nemzet számára, ha minden erejével kiáll nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben is, egy évezredes nagy nemzeti küldetésért és az ember szabadságáért”. Móricz Zsigmond Petőfiről írt. Jelen volt a szerzők között a Tardi helyzet szerzője, a falukutató Szabó Zoltán. Erdélyből Jordáky Lajos és a volt sarlós, Balogh Edgár jelentkezett. Balogh reá jellemzően a lengyel Bem tábornok erdélyi politikájáról értekezett: arról írt, hogy a szabadságharc idején a császáriak szembeállították a szászokat és a románokat a magyarsággal és ezért „sürgősen szükség volt Bemre, hogy legyen, aki a nemzetiségi ellentétek ága-boga fölé emelkedve, mintegy nemzetközi tárgyilagossággal szolgálja a szabadságot a reakció cselszövéseivel szemben”. És arra is rámutatott Balogh Edgár, hogy „Bem nemcsak erdélyi méretekben hozta közelebb egymáshoz a szomszéd népek reformmozgalmait, hanem az egész Európára ráterpeszkedő reakcióval szemben még egyszer feltárta egy szélesebb kelet-európai összefogás és ellenállás lehetőségeit.” ĺrta ezt akkor Balogh Edgár, amikor Hitler kedvvel versenyeztette saját kegyeiért Horthy kormányzót és Antonescu conducátort. (Figyeljünk fel a Népszava nagyvonalúságára, mert, persze, ilyen számot nagyvonalúság nélkül nem is lehetne szerkeszteni, ahogyan egymás mellett szerepel az a Szekfű Gyula azzal a Balogh Edgárral, akit néhány évvel korábban még az egész Sarló-mozgalommal együtt bélyegzett meg, mint a magyarság úgymond „igazi” céljaitól eltévelyedőt.)

A kortársak és az utókor egybehangzó állítása szerint a Népszava karácsonyi számának fergeteges visszhangja lett: bizonyította, hogy az akkori hivatalos Magyarországgal szemben létezik egy másik ország, amely sem a háborút nem akarta, sem a Hitlerhez egyre jobban igazodó Horthy-kormányokat. Érdekes és eddig nem vizsgált tény az, hogy a Népszava e számának szerzői között ott találjuk az erdélyieket, de senki nem képviseli a szlovákiai, a felvidéki magyarságot. Ez nem lehetett véletlen. Annál kevésbé, mivel a szociáldemokraták és a Népszava a két világháború alatt figyelemmel kísérte a szlovákiai magyar szellemi és politikai életet, talán tájékozottabban és szorosabban, mint más budapesti orgánumok. Éppen a Népszava volt az az orgánum, amely leközölte a Sarló egyik legszebb budapesti akciójáról szóló fényképet, amikor a pozsonyi fiatalok a duna-medencei nemzetek színeivel ékes koszorút helyeztek Táncsics Mihály sírjára, majd a szociáldemokrata országgyűlési képviselő, Farkas István védi meg a sarlósokat Scitovszky Béla belügyminiszterrel szemben. Volt tehát kapcsolat, a szlovákiai-felvidéki magyarság hangja mégis hiányzik.

Miért? Fábry Zoltán, vagy a szociáldemokratának számító két Rezső, Peéry és Szalatnai szóba sem kerülhettek, hiszen értelmetlen kockázat lett volna, ha Tiso Szlovákiájából valami rejtélyes úton mégiscsak cikket tudnak küldeni. A volt sarlós, Vass László, aki annak idején részt vett a Táncsics-szobor megkoszorúzásán, ugyan 1938 után Budapesten dolgozott, ám a kormánypárti Magyarország redakciójában. Ez egyértelmű kizáró ok volt. E lap főszerkesztésével Teleki Pál Szvatkó Pált bízta meg, akinek németellenessége – még a Prágai Magyar Hírlap idejéből – eléggé egyértelmű volt, s ugyan a félhivatalos újság első emberének lenni meglehetős távolodást jelentett Szvatkó korábbi nézeteitől, de németellenessége változatlan maradt. De hát, nyilván, az ő meghívása a szerzői gárdába – szintén elképzelhetetlen lett volna. (Esetleg magának a számnak a megjelenését veszélyeztette volna, ha – mondjuk – Szvatkó tájékoztatja gazdáját, akit akkor Bárdossy Lászlónak hívtak.)

1941 karácsonyán azonban történt valami Pozsonyban, ami igencsak hasonló akció volt a Népszava ünnepi számához. Éppen Szvatkó Pál érkezett látogatóba és találkozóra invitálta a magyar újságírókat. A találkozó egyik résztvevője, Peéry Rezső hagyományozta ránk a történetet. Szvatkó, mintegy a már halott Teleki Pál végakaratának szellemében, arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy bármekkorák a német sikerek, a háború végső kimenetele más lesz, mint amit a jelenlegi pozsonyi, budapesti hivatalosság hirdet, Berlint követve és ezt a magyar érdekek szempontjából a jelenlévők újságcsinálás közben vegyék figyelembe. Azaz legyenek óvatosak, nehogy a háború után felelősségre vonhassák őket. Szvatkó tehát ugyanúgy, noha más eszközökkel, a magyar függetlenség megőrzése mellett szólott, mint a Népszava karácsonyi számának szerzői. (E találkozó utójátékáról is szólni kell, mert Szvatkót feljelentette a pozsonyi magyar és német követségen két volt sarlós, akik már Hitlert imádták. A nácik nem is felejtették el ezt az incidenst, 1944-ben Szvatkót, együtt a karácsonyi szám több szerzőjével, például Bajcsy-Zsilinszkyvel, Földes Ferenccel, Kasztel Andrással, Markos Györggyel, Millok Sándorral, Várnai Dániellel együtt elhurcolták.)