Egy futballfüggő naplójából (eksztázis Londonban)

Gyors retúr volt. Szerdán oda, csütörtökön vissza. A foci volt a lényeg, nem a város. A nevezetességeket bámulják csak a turisták. Mi futballszurkolók vagyunk. A Fulham–Liverpool meccsre utazunk. (Érdekesség a pozsonyi reptérről: a hírlapárus standon az Új Szót nem a szlovákiai, hanem a külföldi lapok között, az „international press” részlegen árulják. Egyetlen példány van kitéve. Megviseltnek tűnik. Megnézem közelebbről: a 2013. november 22-i lapszám…) Azt persze lehetett tudni, hogy Angliában „kedvezőtlen időjárási viszonyok” várhatók, de ilyen metsző hidegre és orkánerejű szélre nem számítottunk. A szigetországban 248 éve nem volt ennyire csapadékos a január, a folyamatos esőzés miatt súlyos árvízhelyzet alakult ki a Temzén, falvak és kisvárosok kerültek víz alá, a mentési munkálatokba a katonaságot is bevonták, még Harry és Vilmos herceg is homokzsákokat pakolt a gátakon. A Fulham-pálya a zöld metróval (District Line) közelíthető meg, a Putney Bridge nevű megállónál kell leszállni, onnan 10–15 perces séta a Bishops Parkon keresztül. Hogyan lehet hivatalosan jegyet venni egy Fulham–Liverpool meccsre? Viszonylag egyszerűen: jó előre be kell fizetni az éves tagságit a Fulhamnél (25 font), s így jogosultak vagyunk az online jegyvásárlásra (egy meccsre összesen négy belépőt igényelhetünk). Jegyünk a hosszanti lelátóra (Johnny Haynes Stand) szól. Ez a legrégibb tribün a Premier League-ben: 1905-ben adták át. Szűk faülések, retró-fíling. Mintha valami időutazáson járnánk. Vagy futballskanzenben. Welcome to Craven Cottage. A kezdésre teljesen megtelik a stadion. Gyerekek nincsenek, a közönség átlagéletkora 40 év. Futballra járni itt nem könnyed szórakozás. Komoly állásfoglalás. A hagyomány, a tradíció megélése. Férj-feleség érkezik, nyakukban fekete-fehér Fulham-sállal. Köszöntik az ismerősöket. Látszik, hogy ezek az emberek régóta ismerik egymást. A bérletesek évtizedek óta ugyanazon a helyen ülnek, minden egyes meccsen. Ők kezdik az elnyújtott hangú kántálást: „Come on you Whites!” Mellettem egy 70 éves, szakállas öreg feszeng. Dolgozik benne az adrenalin. Tenyeréből tölcsért formál, úgy üvöltözik. „Csússz be neki!” „Vedd el tőle!” „Ne sajnáld!” Jó arc. Vajon én is ilyen őrült leszek negyven év múlva? Vagy még ilyenebb? Remélem. A Liverpool kétszer is hátrányba kerül, de mindkétszer egyenlít. Fegyelmezni kell magunkat, mert a stadionszabályzat szerint a hazai szektorban csak Fulham-szurkolók ülhetnek. Nem szabad lebuknunk. A kapu mögötti részen egy férfi megfeledkezik inkognitójáról, hangos kiáltással ugrik fel a második liverpooli gólnál. A stewardok mentik meg a népharagtól, kivezetik. Aztán a 91. percben, 2–2-nél büntetőhöz jut a Liverpool. Endorfin-áradat, eksztázis. Mi lesz, ha Gerrard belövi? Ez a meccs legvége, most már kivezethetnek a stadionból, nem? Örülünk? Örülünk. Megőrülünk. „Pulzáló, lüktető meccs, az idei szezon egyik legizgalmasabb párharca” – írja másnap a Times. Ezt már a repülőn olvasom, miközben megpróbálok nem odafigyelni egy hangoskodó bandára. Huszonéves fiatalok. Mattrészegek. Whiskey-t isznak, a vécében hánynak. Tivornyázni utaznak Közép-Európába, kocsmázni és kurvázni, kirúgni a hámból. Fejfájós napjaik lesznek, úgy tűnik. A londoni utazás mérlege: repülőjegy 75 euró, szállás 35 euró, meccsbelépő 73 euró (s hozzá 30 euró a tagsági díj), reptéri transzfer 22 euró, londoni napijegy 11 euró. Három hónapig spóroltam erre az útra. Hogy megérte-e? Naná. Olyan volt az egész, mint valami mesében: kedvenc csapatunk az utolsó utáni pillanatokban megszerzi a győztes gólt. Ahogy a reklámszlogen mondja: az élmény megfizethetetlen.