Egy csokor vadvirág

Várakozva (vagy inkább reménykedve?) nyújt felém egy csokor vadvirágot. „Kérsz?!” „Kérek!” Lekászálódik az ülésről, és nagy örömmel odaadja a kicsit már fonnyadt csokrocskát. Megköszönöm neki, meg az anyukájának is, aki szó nélkül figyel. Jobban szemügyre veszem őket. Van négy kisgyerek, az én kisfiúm a legidősebb, védőn ölel át egy másikat, a mama, egyik kezében hasonló csokrocskával, a kocsit tartja, amiben egy baba fekszik, mellette pedig egy kislány áll. Ő az, aki odarikkant nekem. „De ugye, nem fogod kidobni, amikor leszállsz?” „Dehogy dobom”, mondom neki. „És mit fogsz vele csinálni?”, kíváncsiskodik. „Hát, beteszem egy vázába!” Ezt hallva a gyerekek örömujjongásban törnek ki. Aztán amikor megüresedik mellettem a hely, a kisfiú odaül. „Másoktól is kérdeztem, hogy akarnak-e virágot, de senki nem akart”, panaszolja. „Biztosan nem hallották, amikor kérdezted tőlük”, válaszolom neki. Nem szól, csak kíváncsian néz, jól megnéz magának, mintha azon gondolkodna, érteni fogom-e, amit mondani készül, de aztán kimondja. „Én is ezt gondoltam. Azért kiáltottam rád olyan nagyot, hogy meghalld. De biztos hallották, mert ha nem, akkor miért néztek mind rám? Biztos nem akarták a virágomat. Pedig mindenkinek akartam adni egyet. De nekik nem kellett.” Hát csak ámulok ennek a kicsi gyereknek a bölcsességén. Mert az én értelmezésemben épp azt a nagy igazságot mondta ki, hogy újabban az emberek egyre kevésbé tudnak ajándékot elfogadni.

Nem olyan ajándékokról beszélek, amiket valaki tessék-lássék gyorsan kerít elő, igazából nem érdekli, mivel szerezhetne örömet. Mint amikor egy ismerősöm, akiről köztudott, hogy nem szereti a porfogókat, hatalmas faragott pelikánt kapott, azzal a kommentárral, hogy „nem tudtam, mit vegyek, hát megvettem az elsőt, amit megláttam”. De az ismerősöm jólnevelt ember, aki ajándék pelikánnak nem nézi a fogát, elfogadta a madarat, és őszintén megköszönte (észrevettem, hogy az ajándékozó akkor kicsit elszégyellte magát). Ja, még előtte kibontotta. Mert manapság sokan azt sem tudják. Hogy az ajándékot illik megnézni.

Olyan ajándékokról beszélek, amit átgondolva, szeretettel adnak. Egy: sokan meg sem nézik. Kettő: kibontják, és elkezdik mondani, hogy ez miért nem jó nekik. Három: el vannak telve a saját őszinteségüktől. Merthogy ők nem alakoskodnak, meg merik mondani!

Elfogadom, hogy az ilyen ajándék sem talál mindig célba. Hiszen, ahogy mondani szokás, mindenünk megvan. De akkor sem értem, mire jó ez?