Egri bikavér

Végül azzal magyarázta a jelenséget, hogy ezek az emberek legalább az ivásban próbálják tartani a luxusszínvonalat. Elméletét megosztotta a plébánossal, aki percekig tartó nevetés után elmondta, hogy a lakosok a legolcsóbb lőrét isszák, s azért nevezik Egri Bikavérnek, mert másnap úgy fáj tőle a fejük, hogy bőgnek, mint a bika. Amikor sok nemzeti kisebbség beszél ugyanarról, biztos, hogy nem ugyanazt érti alatta. Ezt legutóbb egy hete tapasztaltam, amikor a kisebbségi bizottság ülésén szavazásra került a nemzeti kisebbségek helyzetéről szóló jelentés. A magyarok huszonhat oldalas kommentár- és javaslatcsomagot fűztek hozzá, s azt kérték, hogy a jelentést csak ezek bedolgozása után fogadjuk el, vagy legalább a jelentés mellékletében szerepeljenek. Ezzel szemben a többi kisebbség – egy ruszin képviselőt leszámítva, akinek szintén voltak lényeges javaslatai – folyamatosan mellébeszélt. Első körben jött a diplomatikus mellébeszélés. Ezt kommunikációs kurzusokon tanulják azok, akiknek nincs rá veleszületett tehetségük. Lényege, hogy sose mondj nemet, hanem azt, hogy „igen, egyetértek, nagyon jó, de…” Tehát: a magyarok javaslatai nagyon jók, nagyon hasznosak, mondták többen, de a jelentést így kellene elfogadni, ahogyan van. Ezt követte a kritikus megjegyzések köre, melyek közül a legkritikusabb az volt, hogy változtatni kellene a jelentésben látható temérdek grafikon színein, mert néha összemosódnak. Az utolsó előtti menetet a körbelihegés körének nevezném. A kisebbségek elmondták, hogy milyen hiperszuper a jelentés, látszik, hogy szakszerű, tele van grafikonnal, adattal, köszönettel tartozunk ezért a minőségi munkáért. Az utolsó kör ismert: a jelentést a magyarokon és két ruszinon kívül a többi kisebbség egyöntetűen megszavazta. S ha két kisebbség beszél ugyanarról? Egy elég nagy kisebbség megkérdezte tőlem, hogy a magyaroknak mi bajuk van mindig azzal, hogy a kisebbségek nem államalkotó tényezők. Elmeséltem neki egy történetet. Ismerősöm magához vette idős, beteg apját, aki, amíg bírta, minden lehetséges módon támogatta a fia családját. Egyszer meglátogattam őket, s a fia az idős úr jelenlétében a következőt mondta: „az apu már nálunk lakik”. Az apa majdnem sírva fakadt, mire a fia elszégyellte magát, és kijavította: „velünk lakik”. Mert a „nálunk” azt jelenti, hogy vendég vagy, a „velünk” pedig azt, hogy ez itt a tied is, itthon vagy. A kisebbség nem értette. Rosszul magyaráztam?