Édes otthon

A barátom fiának szerencséje volt. Pedig nem született burokban, szüleit sem vetette fel soha a jólét, mindent kemény, szorgalmas munkával értek el az életben.

A srác, befejezve a harmadik évet a műegyetemen, a szünidőben kiment az USA-ba egy kis pénzt keresni. Csak a véletlenen múlott, hogy a terrorista támadás idején nem a Világkereskedelmi Központ épülete alatt csellengett éppen, mert hazautazása előtt néhány napot New Yorkban és Washingtonban akart tölteni, gondolva, ha már ott jár, lásson is valamit az álomvilágból. Elkerülte a poklot. A nagy cirkusz után az első Lufthansa-géppel érkezett Frankfurtba, majd néhány órás késéssel Bécsbe, az aggódó szülők karjaiba.

Pár napja mesélt a kalandjairól. Na nem az amerikaiakról.

Ott nem volt semmi gond, leszámítva a döbbenetet és az ijedelmet. Míg itthon azt olvastuk a lapokban, hogy elektronikával senki emberfiát nem engednek fel repülőre, ő a felszálló gép ablakából vígan filmezte a Kennedy-repteret. Aztán itthon kijózanodott a nagy szabadáréból.

Első útja a bankba vezetett, ahol hiába akart pénzt betenni a számlájára, mert nem volt nála a személyazonossági igazolványa, útlevelet, jogosítványt, más iratot meg hiába lobogtatott.

A mobiltelefon szolgáltatónál közölték vele, hogy nem cserélhetik ki meghibásodott telefonját, pedig csak három napja aktiválták, várja meg az operátort, közölte az ügyeletes fickó, s mert lejárt a munkaideje, elhúzta a csíkot. A kint vásárolt videokamerájához nem kapott tartozékot, és amikor monitort vásárolt, az eladó csak többszöri interveniálás után kegyeskedett teljesíteni a világ legegyszerűbb kérését, hogy állítsa fehérre a képernyőt, mert látni szeretné a színbontást.

Mindezt néhány óra leforgása alatt.

Még szerencse, hogy az egyetemen a beíratkozást elérte, előző este ért haza. A rektor ugyanis megfenyegette őket, hogy aki nem lesz ott személyesen, azt kirúgja az egyetemről. Egyszóval izgalmas tud lenni a mi kis unalmas világunk terrorizmus nélkül is a maga mindennapi stupiditásával.