Duka-Zólyomi Árpád tükre

Sokan ismertük a legenda – dehogy legenda, a valóság – folytatását. A diák, aki nagypolgári családból származott, aki csak vidéki gimnáziumban érettségizhetett, s akinek reménye nem volt a káderlapjával egyetemi tanulmányokat tervezgetni, végül megoldotta a dilemmát. A legnehezebb fizikai munkák egyikét választotta egy pozsonyi gyárban, ahonnan, immár „munkáskáderként” került a prágai magfizikára. Tehetsége, munkája valóban kutatói pályára predesztinálta, a nagypolgári közegből származó fiú éveket tölthetett – immár jegyzett kutatóként – a dubnai magkutató-intézetben, amelyet afféle szovjet Silicon Valley-nak tekinthetünk. S ami nagyon fontos: „pártunk és államunk” megszállhatta a bölcsész szakmákat, hazudhatott történelmet, kényszeríthetett ránk új szimbólumokat. De a maghasadás folyamata, s annak mederben tartása túlontúl komoly dolog, azt kutatni, tanítani nem lehetett tudás, komoly felkészültség nélkül – s ne kerteljünk –, nem lehetett pártkarrierként végezni. A rendszerváltás után sokan bántották az egykori galántai és prágai diákot, simán lebolsevikozva őt, titkosszolgálati dossziékra mutogatva. Nem reagált. Akik ismertük, tudtuk, hogy a dubnai csapatban nyíltan vállalta, csehszlovák delegáltként gyermekei magyar oktatását, s azt is tudtuk, bár bántják őt a megjegyzések, nem járt lesütött szemmel, mert nem kellett.  Duka-Zólyomi Árpádnak volt politikai értékrendje, véleménye. Kellett és lehetett vitatkozni vele, nem is volt könnyű feladat, de akinek nincs értékrendje, azzal minek is vitatkoznánk. Vállalta a politikai megmérettetést, a közösség iránti felelősséget családjából hozta, nem csoda, hogy a hozzá legközelebb állók is mind-mind nyomot hagytak a szlovákiai magyarság életében. Ki tudományos, ki pedagógiai, ki zenei pályán, s aki valaha is Árpáddal és családtagjaival találkozott, bármely generációból, valahol a Máraitól ismert, ízig-vérig polgári, akkurátus közösségi felelősséggel találta szembe magát. Mint írtam, bántották sokan, de kell-e nagyobb rehabilitáció a közösségtől, mint az, hogy kétszer egymás után tömegnyi preferenciaszavazattal, a választáson a személyére leadott „karikázó szavazattal” válhatott képviselővé? Kétszer egymás után, nem a pártlistának köszönhetően, hanem kizárólag személyiségének, egyéniségének köszönhetően sétált be a politikai képviselet őt megillető helyére, vállalva munkát, többletmunkát, konfliktusokat és kompromisszumokat, nem lubickolva a közismertség fényében. S talán ezért soha nem veszítette el azt az igazi, szabadságot adó érzést, hogy nyugodtan nézhetett a tükörbe. Pedig sok mindenben volt jellemzően 20. századi ember, túlélve és megélve rendszereket, hatalmakat, váltásokat, de megszívlelve Szabó Dezső szavait: „Elpusztulni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet!” Akik ismertük, közéleti emberek, kutatók, „adysok”, politikusok, diákok, újságírók, csak nyerhettünk azzal, hogy kortársunk volt.  Kedves Árpád, legyen Néked könnyű a magyar anyaföld!