Drága lecke

Meddő vita folyt a hétvégén a vasúti csúcsmenedzserek és a vasúti alkalmazottakat tömörítő szakszervezeti vezetők között. Új érv alig-alig került elő a vitatkozók tarsolyából. A péntek este óta tartó sztrájk kapcsán elhangzottakból azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált: sem a kormány, sem a közlekedési tárca vezetője, sem pedig a vasúti vállalatok vezetése nem birkózott meg a reformlépésnek szánt döntéssel úgy, hogy következményei érthetőek és elviselhetőek legyenek a mellékvonalak leépítése által érintett térségek számára. Nem számoltak a szakszervezetek ilyen kemény ellenállásával, s ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén elfoglalták volna helyüket az érdekegyeztető tanács tárgyalóasztalánál, megvárták, hogy a sztrájk okozta gazdasági károk számos nagyvállalatot sodorjanak veszélybe.

Mikuláš Dzurinda kormányfő tegnap végre asztalhoz ült a szakszervezetek és a munkáltatók képviselőivel, s ha minden igaz, megegyeztek a következő lépésekben. Lehet, mire e sorok napvilágot látnak, a vasúti síneken már zakatolnak a tehervonatok, ha a személyvonatok még nem is. Nincs miniszter és nincs vállalatvezető, aki örülne, ha a hatáskörébe tartozó munkahelyek valamelyike bármilyen okból sztrájkkal reagál. A legegyszerűbb ellenérvet húzta elő a közlekedési miniszter is a sztrájk első óráiban, amikor a szakszervezetiekre azzal igyekezett ráijeszteni, hogy ezzel a lépésükkel sokkal nagyobb kárt okoznak, mint amilyen kár a vasúti személyszállítás 25 szárnyvonalon történő megszüntetése következtében keletkezik. A miniszter – védve a vezérigazgató állítólagos önálló döntését – csak azt tudta kérdezni az egyik hétvégi tévévitában a szakszervezet képviselőjétől, hogy ugyan mondja már meg, honnét szedjen elő milliókat addig, amíg a mellékvonalak sorsának irányítását átveszik a megyék. Merthogy van rá törvény adta lehetőség. A pozsonyi megye máris vállalta a területén levő mellékvonal veszteségeinek finanszírozását, csakhogy megoldása nem megoldás. Csupán hat képviselő önfeláldozásának az eredménye. A természetes megoldás nyilván a vasút háza táján keresendő. Kétségtelen, hogy a vasút veszteségei, tartozásai csökkentését meg kellett kezdeni, túlfoglalkoztatottságát is mérsékelni kell, de miért nem lehetett ezt beindítani pl. a vállalat központi hivatalaiban? Az is kézenfekvő, hogy az állam hosszú távon nem dotálhat veszteséges vállalatot, ha maga a vállalat semmit sem tesz azért, hogy veszteségeit mérsékelje, illetve, hogy tevékenységét mielőbb nyereségesre fordítsa. A sztrájk kimenetelétől, az óvatosan megkezdett párbeszéd eredményétől függetlenül a vasutasok megmozdulása a jobboldali kormányt talán rákényszeríti, hogy a következő reformlépéseket megfontoltabban, várható hatásainak alaposabb felmérésével tegye meg. Nagyobb súlya lenne így a mindenkori tiltakozókkal szembeni ellenérveiknek is.