Don’t cry for me Sargentini

Magyarországot ma nem vennék fel az Európai Unióba.

(Judith Sargentini holland zöldpárti EP-képviselő)

Olyan hölgy vádolt bennünket antiszemitizmussal, aki a modern kori antiszemitizmus – az Izrael-ellenesség – egyik képviselője, ez Sargentini, ez az igazság.

(Orbán Viktor magyar miniszterelnök)

A beterjesztő képviselő sírt, amikor megszavazták jelentését. A magyar kormány elbukta a csatát az Európai Parlamentben, de még megnyerheti a háborút a bíróságon, illetve az európai választásokon. A Sargentini-jelentés a legfőbb ütközet előtti hangulatban került szavazásra, az eredmény nem feltétlenül csak Magyarországról és Magyarországnak szól.

Az egymásnak feszülő ellenfelek két végpontra polarizálják a holland politikus magyar demokráciát minősítő vizsgálatát: az egyik a jogállam lebontásáról beszél, a másik a bevándorláspárti többség bosszújáról. Komolyan vettem, tehát elolvastam a dolgozatot: egyenetlen munkának érzem, amelyben bírósági/testületi jegyzőkönyvek keverednek szubjektív, pongyola megjegyzésekkel. A Sargentini-jelentéstől én nem lettem okosabb, bevallom, inkább sztereotípiákat kaptam és unalomig ismert tételeket a magyar demokrácia sérüléseiről, némelyik nyilvánvalóan igaz is, de az összkép homályos és főleg túlpolitizált.

A Sargentini-jelentés, vagyis a Magyarország-vizsgálat leginkább apropó az EU egyik fontos alapdilemmájához: ahhoz, hogy mit tartanak a helyes fontossági sorrendnek ma az európai polgárok, és mit az európai elitek. Hogy miért térnek el Közép-Európa politikai következtetései a bevándorlás ügyében a nyugatétól, hogy mennyire fontos és döntő az eltérő történelmi helyzet és tapasztalat. És eközben persze ott a háttérben a harc az unió átalakítása-megerősítése érdekében „progresszívek” és „konzervatívok” között.

A törésvonal már nem bal- és jobboldal határán húzódik, hanem jobbra tolódott, kettéhasítja a Néppártot, amelynek szembe kell néznie a migráció súlyos kérdéseivel, a merkeli pragmatikus bújócska valószínűleg nem tarthat örökké.

A feladat: látszólag úgy radikalizálódni, hogy valójában változatlannak maradni, így kibírni az új, merész pártok, mozgalmak jobbról és alulról jövő nyomását. A technokrata nehéz időszaka ez, így hát megpróbál macronizálódni.

Na de mi történt itt az Európai Parlamentben a számok nyelvére fordítva? 693 szavazatból 448 igen, 197 nem – a matematikában ez a Sargentini-kétharmad. Egy új fogalom arra, hogy a tartózkodás nem számítható a voksok közé, miközben létező opció, tehát választható. Dönthetsz tehát így is, csak akkor nem veszik figyelembe a szavazatodat, miközben szavaztál.

Akárhogy nézem, ez a matek nem stimmel, leadott szavazatok tűnnek el belőle, így lesz a kettő meg kettőből három.

Ez pedig elvi-jogi kérdés, bármilyen is volt a gyakorlat eddig, miközben ilyen súlyos kötelezettségszegési eljárás keretében még nem vetődött fel ez a probléma korábban. A magyar kormány ezt a kétharmados vereségét bíróságon fogja megtámadni, s bizony nyerhet is.

Más kérdés, hogy hol lesz addigra a Sargentini-problematika: valószínűleg a rég elolvadt tavalyi hó alatt, tehát sehol. Mármint Európa malmai lassan őrölnek (néha viszont gyorsan őrülnek), a jogorvoslat elhúzódik, miközben jönnek az európai választások, ahol bevándorlásellenes pártok készülnek előretörni. Matteo Salvini olasz belügyminiszter kamaszos hévvel már azt találta mondani: jövőre ők kormányozzák Orbán Viktorral Európát. És innen nézve a magyar EP-vereség győzelembe is átfordulhat a miniszterelnök számára, aki nagy játékos, s főleg van türelme, amelyet korábbi hazai bukásaiból sajátított el. Ráadásul az izraeli kormányfővel kötött szövetségével fontos támadási pontot semlegesített: az antiszemitizmus rugalmas, de állandóan fenyegető vádját – hogy akár vissza is fordítsa azt a mai baloldallal szemben, amely az orbáni retorika szerint nem védi meg a kontinens zsidó közösségeit a beilleszkedni nem akaró muszlim radikalizmustól, hanem hátrál és behódol. 2019 nem lehet egyszerre Sargentini és Orbán éve.