Sargentini – avagy az őrület habos tengere

Hisztérikus rohamot kapott Hoppál Péter. A nemrégiben még kulturális államtitkárként tündöklő fideszes parlamenti képviselő idegrendszere azután mondta fel a szolgálatot, hogy feltettem neki egy kérdést nem sokkal azután, hogy megosztott egy montázst a Facebookon. A képeken többek között Theresa May brit miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök és Nicola Sturgeon skót miniszterelnök szerepelt. És persze a hét embere: a magyar kormányt elítélő európai parlamenti jelentés szerzője, Judith Sargentini. Mindegyikük arcképén az állítás: „Nincs gyereke”. De volt ott még más is. „Nekik nem számít a jövő, a haza, Európa, a keresztény kultúra. Csak a Carpe diem... Ennyi.” – ezt fűzte még hozzá a képviselő. „Hoppál Péter, II. János Pálnak nem számított a kereszténység? Sem Európa?” – tettem fel erre a kérdést, finoman igyekezve rámutatni arra a blődségre, hogy bárki hazaszeretete, Európa-szeretete vagy a kereszténysége attól függene, van-e neki ivadéka. Erre Hoppál: „Iskolapélda! Így kell kiforgatni az eredeti szavaimat, belemagyarázni, amit nem írtam. Gratulálok! Sajnálom, hogy egy Stumpf Andrásnak már csak ennyire telik. Népszerűségért csaholni oda, ahol már semmi nincs.” A képviselő, az állampolgár szolgája csahosozza az állampolgárt, mert az kérdezni mert.
Érthető persze az idegfeszültség. Hoppál mégiscsak afféle kultúrember, muzsikus, valahol mélyen biztosan bántja, hogy a Sargentini-ellenes ádáz küzdelemben tőle is elvárják az őrület terjesztését. 
Jókai Mórnak ezek szerint nem számított a haza. Kodály Zoltánnak sem. Ady Endréről nem is szólva. Vagy ott van Márai Sándor. Szabó Magda. József Attila. Klebelsberg Kunó. Mennyi gyerektelen, hazátlan bitang!

Hogy a nemzésügyben megbocsáthatatlan renyheségről bizonyságot tevő Deák Ferencről már szót se ejtsünk. Nyilván őt sem érdekelte a hon.

Ez a kis történet persze csepp csak az őrület tengerében, amelyet újra habosra korbácsolt a Sargentini-jelentés. Maga az anyag sok ponton felületes, balos nézőpontból összetákolt iromány (antiszemitizmust is emleget például, ami teljes nonszensz), az európai parlamenti vitában viszont előjöttek lényeges szempontok is: a jogállam lebontása, a magyar kormányfő legszűkebb körének csodával határos gazdagodása. Persze, teljesen mindegy: az EU-döntéshozatal béna kacsa, ebből a jelentésből sem lesznek végül szankciók. Orbán Viktor csak nyerhet rajta, ezért is tartja napirenden, s támadja meg a szavazás számítását. (A jogi csűrcsavart nem részletezném, abban még igaza is lehet, de: a tartózkodással szavazó képviselők pontosan tudták előre, hogy szavazatuk nem számít majd bele az eredménybe, a jelentés kétharmados elfogadása tehát teljesen legitim.)

Az is kiszámítható volt, hogy Orbán majd azt mondja: a migránspártiak támadják az országot. Még azzal is előállt, hogy a közös európai határvédelmet azért akarják, hogy a magyar határra küldött zsoldosok átengedjék a migránsokat. Azt persze elfejeltette hozzátenni, hogy három éve éppen ő szorgalmazta a közös európai határvédelmet. Hát persze: a politikai kommunikációban az igazság nem lehet szempont. Csak a siker, a tábor összetartása. Az pedig menni fog most is. 
Főleg, hogy a magyar balos ellenzék Gyurcsány Ferenccel közös tüntetést hirdetett meg rögtön: Sargentini mellett. Márpedig aki a 2006-ban örök időkre hiteltelenné vált Gyurcsánnyal tüntet, az biztosan bukó ügy mellé áll.

Az újdonság csupán annyi volt tehát a Sargentini-történetben, hogy most először saját pártcsaládja is szembefordult Orbán Viktorral. De jelent ez valamit?

Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy kiteszik a Fideszt az Európai Néppártból, ha meg mégis, hát legfeljebb jövőre odakerül, ahová az elmúlt években amúgy is benavigálta már a vezetője: az európai szélsőjobbra.