Donbász kísértetei

A Meduza kiváló cikket közölt február 17-én „Ki döntött az »Orosz Világ« határairól? A donbászi szeparatizmus rövid története” címmel. Annak ellenére, hogy a nevezett kelet-ukrajnai terület már nyolc éve felkapottnak számít, most pedig a legintenzívebb katonai összecsapások helyszíne, vajmi keveset tudhatunk róla. Nem igazán ismerjük a „hely géniuszát” – ami márpedig nemcsak békeidőkben, hanem a háborúkban is fontos tényező.

A Konstantin Skorkin által jegyzett cikk azonnal egy igencsak indokolt időutazásra hív minket, hiszen a válság közvetlen gyökerei legalább bő 30 évesek. A donbászi ipar már a 80-as években is nehéz helyzetben volt, s ezt a szovjet szétesés csak még tovább mélyítette. Mindez – érthető módon – társadalmi válsággal, kollektív csalódottsággal és szovjetnosztalgiával járt együtt egy olyan közösségben, amely a gazdasági bevándorlás miatt kulturálisan és etnikailag sokszínű, ám praktikus okokból mégis orosz nyelvű volt úgy, hogy etnikai hovatartozás szerint közben az ukránok voltak enyhe többségben... Ahogy a cikkben szerepel, ideális terep lett volna ez egy sajátos kulturális identitás kialakításához. Nem így történt...

A Donbász „különleges útjának” kikövezésére már 1990 körül létrejöttek az Ukrajnától való esetleges elszakadást is hirdető donyecki és luhanszki szervezetek. Mindenesetre a társadalmi támogatottságuk nem volt nagy, mindkét régió lakosai ugyanis 80% fölött támogatták 1991-ben az ukrán függetlenséget. Szinte tipikus kelet-európai (tegyük hozzá: vadkapitalista) forgatókönyv valósult meg ezek után: a régió gazdaságát a helyi elitek privatizálták és zsigerelték ki, tovább mélyítve a társadalmi válságot. Kik alkották ezt a „donyetszkije”-nek nevezett elitet? Három csoportot lehetett megkülönböztetni: a volt szovjet bürokrácia vezetőit, a „vörös igazgatóknak” nevezett ipari menedzsereket és a legsikeresebb bűnözőket. Ezekből a körökből való a 2014-ben elüldözött ukrán elnök, Viktor Janukovics is. A helyi elitek aktívan hangoztatták, hogy a Donbász gondjaiért Kijev a felelős. Végül egy 1994-es, a Donbász különállására irányuló népszavazás volt az, amely elmélyítette ezt a folyamatot.

Egészen a 2004-es „narancsos forradalomig” aztán elég jól ment a „donyeckije”-knek, ennek Viktor Janukovics politikusi sikerei voltak a bizonyítékai, míg a Donbászt a saját magánállamukként kezelték. 2014-ig aktívan pártolták és táplálták a helyi elégedetlenséget Kijev ellen, ráadásul a helyi bírósági és rendőri szervek az évek során igyekeztek szemet hunyni a donbászi szeparatizmust éltető csoportok bűncselekményei fölött is.

S hogy hol van ebben az egészben Moszkva? A Janukovics által vezetett Régiók Pártja már 2001-ben együttműködési szerződést kötött az Egységes Oroszországgal, Putyin pártjával. A fordulópont azonban a „narancsos forradalom” volt, amikor a Kreml azzal szembesült, hogy Ukrajna nagyobb függetlenséget szeretne Moszkvától. Ivan Krastev politológus szerint a Kreml ezt követően kezdte el aktívan felhasználni a donbászi szeparatizmust saját céljaira, előnyben részesítve azt, hogy „oroszpárti erősségeket” hozzon létre a posztszovjet országokban a stabilitás és területi egység támogatása helyett, sőt azok rovására. Mondani sem kell, hogy ennek része volt a kiterjedt és propagandaszerűen művelt ukranofóbia is – függetlenül attól, hogy Kijevben mennyire tudták észszerű kontroll alatt tartani a helyzetet (akit érdekel, erről is olvashat az eredeti szövegben).

Így fest tehát a donbászi tragédia, ilyen kísértetek járják azt a tájat. Félő, hogy sokáig járni fogják még.