Diktátor a szomszédban

Ahogy nálunk nem is oly rég, mintegy hatszáz kilométerre tőlünk a május elsejét még mindig énekszó és tánc köszönti. A kommunizmus szinte minden elemét – látszatra meglehetősen sikeresen – újjáélesztő belarusz rendszer egyik legnagyobb ünnepébe alaposan bekavart, hogy ezen a napon lett a kibővített Európa Unió szomszédja. Mindesetre az EU úgy gondolta, hogy jó szomszédhoz illendően beköszön. Kisebb ünnepséget szervezett tehát – szinte jelképesen – a minszki Nagycirkuszban. A kezdés előtt pár órával azonban a főváros visszavonta a korábban kiadott engedélyt. Lukasenko beintett.

Persze a rendszer vitatja a „diktatúrásdit”. Náluk demokrácia van, az emberek Lukasenkót választják, mert egyszerűen nincs más alternatíva, és összehasonlítva a volt Szovjetunió országaival, itt nincs gazdasági és politikai bizonytalanság, maffia, forradalom, lövöldözés. Ehelyett van tervszerűen (értsd hatékonyan) irányított gazdaság és az ebből fakadó jólét, amelyet – régi szokás szerint – elsősorban az orosz olajból szerzett pluszbevételekből finanszíroznak. A jólétért cserébe azonban a rezsim arra kéri minden kedves polgárát, szíveskedjék befogni a száját és úgy gondolkodni, ahogy az elnök teszi. Az efféle „pozitív gondolkodás” stimulálásához az állam minden rendelkezésre álló eszközt megragad. A felesleges izgalmak elkerülése végett csak állami televízió és rádió sugároz, a maroknyi megmaradt független vagy ellenzéki sajtótermék között pedig már komoly rendet vágott a lukasenkói cenzúra.

Nem is beszélve a civil szervezetekről, ellenzéki pártokról. Az előbbiek már rég a rezsim begyében voltak, hiszen 2001-ben megpróbálták független kampánnyal „befolyásolni” az elnökválasztás eredményét. Ukrajna narancsos forradalma után azonban már végképp nincs kegyelem a civil szervezeteknek, fokozatosan felszámolják őket a politikai pártokkal egyetemben. Az egyébként meglehetősen népszerűtlen pártok bűne elsősorban az, hogy megpróbálnak összefogni és közös jelöltet állítani a 2006-os elnökválasztásra – hosszú évek után először. A rezsim a pártokat arra kényszeríti, hogy az eddigi gyakorlat szerint magánlakásokban bejegyzett pártsejteket írassák át hivatalos irodákba. Mivel azonban az országban nincs olyan épeszű állami szervezet vagy magánvállalkozó, aki irodát merne kiadni egy ellenzéki pártnak, szeptembertől valószínűleg az összes ellenzéki párt kényszerű illegalitásba vonul. A belarusz hatóságok törvénytisztelete igazán figyelemreméltó. Két hónapja azért likvidálták az ország egyik legnagyobb szociológiai központját, mert publikálni akarta saját szociológiai felméréseit. Márpedig ez nem szerepel az egyébként több mint tíz éve regisztrált szervezet alapszabályában.

Mindez akár egy rossz vicc is lehetne, de véresen komoly. Mert erős a gyanú, hogy nemcsak a civil szervezeteket, a sajtót és az ellenzéki politikai pártokat likvidálta a rezsim, hanem a számára kényelmetlen személyeket is. Ezt állítja az Európa Tanács jelentése az 1999-ben és 2000-ben eltűnt karizmatikus ellenzéki vezetőkkel és újságírókkal kapcsolatban. A lehetséges politikai ellenlábasok „eltakarítása” azóta is folyik, igaz, kissé szelídebb módszerekkel. Michail Marinics volt gazdasági miniszter még 2001-ben állt át az ellenzékhez. Tavaly ötéves börtönbüntetést kapott az amerikai nagykövetségtől támogatásként kapott számítógépek állítólagos ellopása miatt. Az amerikai nagykövetség tiltakozását a bíróság nem vette figyelembe, mondván ez „helyi ügy”. A napokban pedig egy mindössze pár hetes bírósági tárgyalás után három évre ítéltek két ellenzéki politikust – Mikola Statkevicset és Pavol Severinecet –, akik a tavaly októberben tartott referendum utáni többezres tiltakozást vezették. Itt sem hazudtolták meg magukat a bírák, az indok szerint a tüntetők „akadályozták a forgalmat”. Demokrácia van kérem: tüntetni lehet, de a forgalom akadályozása tilos.

Lukasenko célja természetesen a hatalom megtartása – bármi áron. Múltját nézve ez számára élet-halál kérdése. A tavaly október 17-i népszavazás tétje a két elnöki mandátumát lassan kitöltő Lukasenko számára a harmadik (értsd életfogytiglani) mandátum megszerzésének lehetősége volt. Azonban első ízben sikerült ún. exit poll felmérést szervezni, amely a hivatalos 76%-os eredménnyel szemben csak 48%-os támogatottságot mutatott Lukasenkónak, dacára az óriási propagandának. Mindezt már az új szomszéd sem nézhette tétlenül, tavaly novemberében új politikával rukkolt elő az EU: a civil társadalom és a független média támogatását határozta el az ország demokratizálódása érdekében. Ennek megvalósításából alaposan kivette a részét néhány új tagállam, elsősorban Litvánia, Lengyelország és Szlovákia. Ráadásul Szlovákia „aktivizálásában” nem kis szerepük van a magyaroknak, Berényi József a külügyminisztériumban, Duka Zólyomi Árpád az Európa Parlamentben, A. Nagy László pedig a parlamentben alakítgatta a szlovákiai belarusz-politikát. Mindez szöges ellentétben áll Magyarország külpolitikájával, amelyet – általános európai értékelések szerint – a kisebbségeken kívül más nem érdekel.

Az EU új politikája miatt egyre fogy a levegője az uralkodásának csúcsán járó Lukasenkónak. Oroszországon kívül nincs hová fordulnia, az oroszok viszont legalább annyit tanultak az ukrajnai eseményekből, hogy nem támogatják nyilvánosan Lukasenkót. Nem hivatalosan viszont megpróbálják Belaruszt gazdaságilag „kolonizálni”, vagyis konkurencia nélkül privatizálni az ottani családi ezüstöt. Lukasenko azonban ezzel teljesen elveszítené hatalmát, így egyre inkább patthelyzetbe kerül. Nem marad más számára, mint mindent megtenni, hogy birodalma túlélje uralkodóját. Kerül, amibe kerül. Eseménydús hónapoknak néznek elébe a szomszédok.