Demokrata Mubarak kerestetik

Hiába jelentette be kedden este – immár amerikai nyomásra is – Mubarak, hogy nem jelölteti újra magát a szeptemberben esedékes elnökválasztáson, addig azonban hivatalban marad, hogy biztosítsa a békés átmenetet. Ezzel az ajánlattal elkésett, egy héttel ezelőtt még megnyugtathatta volna vele a feltüzelt tömegeket, amelyek most már ragaszkodnak ahhoz, hogy az agg politikus rögtön adja át a hatalmat egy átmeneti kormánynak.

Mubarak sorsa most a hadsereg kezében van. A jelekből arra lehet következtetni: azzal, hogy a napokban az alelnöki és a kormányfői posztra is katonát nevezett ki, lényegében átadta a hatalmat a hadseregnek. Az egyedüli szervezett erőnek, amely képes helyreállítani a rendet, ugyanakkor azt is megígérte, hogy a katonák nem fognak a tömegbe lőni. Meg ne feledjük, Mubarak is katona, a légierő főparancsnoka volt, mielőtt 1975-ben alelnök lett, majd Anvar Szadat meggyilkolása után, 1981-ben átvette a hatalmat. Mivel a helyzet óráról órára változik, nem nagy bátorság megjósolni, hogy eredeti szándékával ellentétben Mubarak bármely pillanatban bejelentheti lemondását.

Washington kedd estig úgy tett, mintha nem avatkozna be, de a Fehér Házban már egy hete lázasan keresik Mubarak utódját, egy olyan embert, aki biztosítaná a „rendezett átmenetet”. Ez ügyben sok nyugati és arab főváros között szinte égnek a telefonvonalak. Az ideális jelölt az lenne, akinek van érzéke a demokratikus reformokhoz, politikai és gazdasági téren egyaránt, a külpolitikában pedig hasonlítana – Mubarakra. Sok szól Mohamed el-Baradei mellett, ellene az, hogy tapasztalatlan a nagypolitikában. Többen esküsznek Amr Musza volt külügyminiszterre, az Arab Liga mostani főtitkárára is.

Mubaraknak semmi érzéke nem volt az újításhoz, a reformokat elvetette, a politikai ellenzéket egyszerűen kicsinálta, szóval tipikus arab despota, de a jobbik fajtából, össze sem lehet hasonlítani egy Szaddám Huszeinnel vagy a hebehurgya Kadhafival. A legnagyobb bűne az, hogy rettenetes szegénységben él a lakosság háromnegyede. Amiért a Nyugat és főleg az USA mindezt elnézte neki: az az iszlám radikalizmussal szembeni kemény fellépése. Még a magát mérsékeltnek tartó Muzulmán Testvériséget is betiltotta (de azért eltűrte).

Egyiptom és Izrael négyszer is háborúba keveredett egymással, amíg 1979-ben megszületett a különbéke. Az arab világ árulónak, zsidóbérencnek kiáltotta ki, s egy ideig bojkottálta is Egyiptomot, amely a különbéke fejében visszakapta az 1967-ben megszállt területeket (az egész Sínait). Ezért is ölték meg 1981-ben Szadatot. E különbékét a sajtó hidegbékének nevezte el, hiszen a kapcsolatok csak a diplomáciára korlátozódtak, egyetlen más területen sem folyt bratyizás a zsidó állammal. De – és ez már Mubarak javára írandó – a különalku kibírt két libanoni háborút (1987, 2006) és egy sor palesztin intifádát. A különbéke megkötése előtt elképzelhetetlen lett volna, hogy Egyiptom ne avatkozzon be. Az utóbbi években, nem tökéletesen, de együttműködik Izraellel a Gázai övezet ügyében is. És nagyon fontos: az arab világon belül a Mubarak-féle Egyiptom mindig a mérsékelt irányzatot képviselte. Vagyis az USA, Izrael és nem túlzás: az egész Közel-Kelet békéje szempontjából olyan utódra van szükség, aki tartja magát a különbékéhez.

Ezért is pánikolt be Izrael, és figyelmeztet egyre-másra a szélsőséges iszlám hatalomra kerülésének veszélyére. A Muzulmán Testvériség biztosan szerepet fog játszani az elkövetkező hatalmi leosztásban, de nem tudni, milyet. Ha nem sikerül pacifikálni, ha radikalizálódik és ezzel állítja a tömegeket a maga oldalára, az katasztrofális következményekkel járhatna. Felborulnának az eddigi közel-keleti egyensúlyok és erőviszonyok – a puskaporos hordó alatt meggyújtanák a zsinórt. Igaz, hogy az elmúlt héten a Muzulmán Testvériség visszafogott nyilatkozatokat adott ki, de ne feledjük, ebből az egyiptomi mozgalomból nőtt ki a libanoni Hezbollah is, meg a gázai övezetet uraló Hamász is.