Delírium

Úristen, már megint mi és hol? Aztán még hogy „magyarok”, majd egy szám: „2016”. Sebesültek? Halottak? Terrortámadás Magyarországon? Alig bírtak bennem mondattá rendeződni ijedtükben a szavak, de valójában akkor se nyertek igazán értelmet, amikor kiderült, hogy a határon túliakról következik egy éves összefoglaló. Pedig tényleg csak két pohár bort kortyoltam el szilveszter éjszaka. No, jó, délután egy óévbúcsúztató puncsot is a wolfsthali és a rajkai barátnőmmel, akik valójában pozsonyi magyarok, itt születtek, itt dolgoznak, csak a szomszédos országrészekben laknak, a fővárosi áraknál lényegesen olcsóbban. Kicsit trécseltünk a monarchiás hangulatú Mayer cukrászdában, majd különböző számú buszokkal hazamentünk (801, 901, 94). Általában egy jó szavam sincs a pozsonyi tömegközlekedésre, de most valami határtalan melegséget kezdtem érezni iránta. Nem volt mindig jó fővároskodni a hármas határnál. A nyolcvanas években a szobám ablakából ráláttam a vasfüggönyre, amit akkoriban a magyarországiak már világútlevéllel léptek át. Ha megerőltettem a szememet, láttam a szalámit az uzsonnázó határőr zsömléjében. Nekem ez volt a Nyugat. Magyarhonba pedig évente csak kétszer, a többi a képzeletre volt bízva. Ma már mást kell tudnom elképzelni: miközben tömött buszokon zsörtölődve tömegközlekedek, néhai országhatárokat lépek át. Hát, mit mondjak? Nehéz. Ilyen tudatmódosító duma kell ahhoz, hogy hadra fogjam a fantáziámat, de azt még így se értem, hogy miért kell művileg erősíteni a határokat ott, ahol a legnehezebben lebonthatók? Az emberi fejekben. Nekem is komoly késéssel omlott le a mentális vasfüggönyöm, hiába láttam rá a martalékaira. 2009. január 27-én reggel gimnazista fiam síelni ment a Kis-Kárpátokba. Este pedig lelkesen mesélte semmeringi élményeit. A vasútállomáson meggondolta magát, és „oda” váltott jegyet. Mondta mellesleg, és meg se rebbent a szeme. Az enyém viszont igen, ahogy most is, miközben leírom. Csoda-e, ha megáll a józaneszem, ha pont a közszolgálat jegyében akarnak elszakítani a hétköznapi valóságtól?! Szóval, így éldegélünk, Amici, és ha összefutunk, trécselgetünk, csatolgatunk, szakítgatunk. A határ a csillagos ég. De ez csak asszonybeszéd. Hizsnyai Tóth Ildikó