Dekrétumok, csehek, magyarok

Jellemző erre a felfogásra, hogy Orbán Viktor Beneš-dekrétumokat érintő brüsszeli kijelentésére reagálva a politikusok és a kommentátorok többsége megint csak a szudétanémetekkel foglalkozott, s nem a magyarokkal, ahogy az logikus lett volna. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Orbánnak elsősorban a magyarok, nem pedig a németek sorsa fekszik a szívén, s a magyarok problémáinak a megoldása kötelessége.

Ez több dolgot is jelez: először is azt, hogy a csehek számára a Beneš-dekrétumok szinte kizárólag a szudétanémet kérdést jelentik, s a magyarokkal érdemben nem foglalkoznak. Ráadásul Csehország és Magyarország nem szomszéd, s Budapest hatalmi pozíciója sem mérhető Berlinhez (Münchenhez) vagy a hozzá közel álló Bécshez. Másrészt az országban sincs olyan magyar kisebbség, amely az ügyben megszólalna. Ehhez tudni kell, hogy a Csehországban jelenleg élő mintegy 20 ezer magyart – akik a máig is gyakran hallható tévhittel ellentétben nem az 1945 utáni kitelepítések során kerültek Csehországba, s nem is a kitelepítettek leszármazottai, hanem döntő többségük a közös állam évtizedeiben általában munkahelyet, iskolát, élettársat keresve ment Szlovákiából Csehországba – nemigen lehet klasszikus kisebbségként kezelni, hiszen szétszórva és aránylag szervezetlenül élnek, s a csehországi magyar kisebbség megnevezés helyett sokkal jobban illik rájuk a Csehországban élő magyarok kifejezés. A cseh nyilvánosság létezésükről, sajnos, gyakorlatilag semmit sem tud. A II. világháború utáni nehéz sorsukról sem igen ír a cseh sajtó, ezért az átlagpolgár számára a téma ismeretlen, illetve ismeretei nagyon felszínesek. Valószínűleg ez az egyik oka annak is, hogy a politikusok sem igen foglalkoznak a magyarokkal. A szlovákiai magyarokat érintő kijelentések éppen ezért eléggé zavarosak. A cseh politikusok például számos esetben azt állították, hogy a Beneš-dekrétumokkal a németek és a magyarok háborús tevékenységét büntették meg a hatóságok. Míg azonban a szudétanémetek esetében a csehek többsége azt is elmondja, illetve azzal érvel, hogy az országban állítólag „elő-ször” a cseheket űzték el 1938– 1939-ben a határvidékről, amikor Csehszlovákia szétesése után a németek megszállták az országot, majd hogy milyen gazságokat műveltek a nácik, s ebben hogyan segédkeztek, úgymond, lelkesen a helyi szudétanémetek, a magyarokkal kapcsolatban a legjobb esetben is csak frázisokat hall az ember. A konkrétumok teljesen hiányzanak. Az egyszerű ember még féligazságokat sem tud felsorolni. Tehát a cseh átlagpolgárnak senki sem mondta meg, hogyan verték szét a magyarok Csehszlovákiát, milyen rémségeket követtek el, hogy ezért el kellett őket űzni ezeréves szülő-földjükről. Ilyen tényekről a csehek nem tudnak, s természetesen nem is tudhatnak, hiszen a szlovákiai magyarok semmiféle atrocitásokat nem követtek el. Ugyanakkor még olyan politikus, mint Petr Pithart is képes azt állítani a tévében, hogy a magyarok kitelepítését a németekkel egyetemben a potsdami értekezlet hagyta jóvá. Elég belenézni a dokumentumba, hogy megállapítsuk, hogy ott a magyarok szó fel sem merül.

Szintén jellemző a mai helyzetre, hogy gyakorlatilag senki sem emlegeti a szlovákok, a háborús fasiszta szlovák állam szerepét Csehszlovákia szétverésében. Azt sem említi senki, miért is történt az, hogy Jozef Tisót háborús bűnösnek minősítették és kivégezték, viszont Horthy Miklóst nem. Azért bizonyára volt egy icipici különbség a két rendszer között, még ha ez a cseh és a szlovák nacionalistáknak nem is tetszik.

A cseh politikusok keményvonalasságának kritikája mellett szükséges megdicsérni a cseh sajtót, amely számos esetben igen árnyaltan fogalmazott, több szempontból és objektíven ismertette a tényeket és az eseményeket, helyt adott a csehekével ellenkező véleményeknek, érveknek is. Orbán Viktor sokat vitatott szavait és a II. világháború utáni eseményeket is többnyire a valóságnak megfelelően ismertették a lapok, s rámutattak arra is, hogy a magyarok bizony nem voltak bűnösek. Érdemes megemlíteni azoknak a publicistáknak és történészeknek a nevét, akik ezeket a cikkeket jegyezték: Bohumil Doležal, Petr Placák, Luboš Palata, Petruška Šustrová, Petr Fischer, Karel Ježek. Az írások főként a Mladá fronta Dnes és a Lidové noviny című napilapban jelentek meg. Miloš Zeman kormányfő egyik interjújában úgy vélekedett, hogy ez azért van, mert a két lap német kézben van. Figyelemre méltó, hogy a legélesebb magyarellenes írásokat a kommunista párt szócsöve, a Haló noviny jelentette meg. A sajtóban akadtak Trianont bíráló cikkek, s a kedvezménytörvényt, illetve a magyar kisebbségek és Magyarország együttműködését mint természetes jelenséget tárgyaló írások is, ami nyilvánvaló pozitívum. Igen sajátos véleményt fogalmazott meg Rudolf Slánský, Csehország pozsonyi nagykövete is, aki nem kevesebbet állított, mint hogy a szudétanémetek és a magyarok elleni intézkedések az I. és a II. világháború után a jövő érdekében történtek, hiszen megbüntették a háborút kirobbantó országokat, s ahonnan ezeket a kisebbségeket kitelepítették, ott ma demokrácia és nyugalom uralkodik. Nos, ezt erősen kétlem.

A vita még nem zárult le, ezért érdemben értékelni még lehetetlen. Néhány dolog azonban már most is megállapítható. Pozitív fejleménynek lehet tekinteni, hogy a téma ennyire az érdeklődés homlokterébe került, s nemcsak az érintett országokban, hanem összeurópai szinten is. A csehek is nyilvánvalóan érzik, hogy megoldást kell találni rá. Ezen a téren azonban már megoszlanak a vélemények. A Václav Klaus vezette polgári demokraták például azt szeretnék, ha az unió garantálná a dekrétumok sérthetetlenségét. A szociáldemokraták viszont már hajlandók volnának kárpótolni a kitelepített antifasiszta szudétanémeteket. A külügyminisztérium hajlandó a témát külföldi partnereivel is megvitatni, s bejelentette: rövidesen megrendel egy részletes elemzést neves nemzetközi jogászoktól. Több történész, publicista és újság a dekrétumok érvénytelenítése, valamint a szudétanémetek és a magyarok megkövetése mellett érvel. Amit azonban általánosan elutasítanak, az a szudétanémetek és a magyarok kárpótlása. Eddig csak egy valamiféle hivatalos bocsánatkérés került komolyabban szóba, s itt-ott valamiféle szimbolikus, nagyon homályos kárpótlás. Mindez azonban csak a vitában, s nem a hivatalos fórumokon.