Cukri, a néhai

Hirtelen előrefut, apuka utána szól, álljon meg, de a fiúcska, hatéves körüli, füle botját se mozdítja. Ezek a mai gyerekek mintha fel lennének húzva, vagy tartós elemre járnának, pillant felém a férfi, majd megkérdi, nincs-e nálam valamilyen távirányító, hogy visszafordíthassa a fiát. Mosolyogva intek nemet, mire megjegyzi, próbált volna csak ő továbbfutni, amikor az apja álljt parancsolt neki. Mondanám, egy egész vezérlőmű sem segítene itt, egyre irányíthatatlanabb nemzedékek lepik el a tereket, s ezen nincs mit csodálkoznunk, amilyen a felnőttek társadalma, olyan a gyermekeké, de inkább csendben maradok, unalomig ismételt közhellyel fölösleges előhozakodni. A probléma különben is összetettebb, ebbe azonban most ne menjünk bele, miként abba sem, vajon már az alapiskolás korú fiúk, lányok száját miért hagyja el naponta annyi trágár, durva kifejezés, miért köpnek, rúgnak a padsorok között elsétáló tanítójuk után, hogy az iskola falain belül és kívül szinte már általános jelenséggé váló mind agresszívabb viselkedésformákról ne is beszéljünk. Ezúttal jobban izgat egy magyar szakos pedagógus panasza, vagy talán inkább elkeseredése. Hosszú pályafutása során először fordult vele elő, hogy tanítványai nem értették Mikszáth Kálmán A néhai bárány című, kell-e hangsúlyoznom, meghatóan szép elbeszélését. Még a legjobbak sem, többszöri elolvasás után sem fogták a jeleket, hogyan lett Boriska báránykájából, Cukriból, Sós Pál uram újdonatúj ködmöne. Tudom, egyetlen esetből dőreség volna messzemenő következtetéseket levonni – de vajon egyetlen eset-e ez csupán, amikor, mint egy nemzetközi, Közép-Európára is kiterjedő felmérésből ugyancsak kiderült, a gyerekek zöme rosszul olvas, a betűkkel birkózik, távol az értő olvasástól? Akinek viszont megy, mint a vízfolyás, az, megint csak általános tapasztalat, ma már ritkábban vesz a kezébe szépirodalmat, iskolai olvasmányainak is inkább a filmes változatát nézi meg videokazettáról vagy újabban a házimozi képernyőjén – gyorsabb, kényelmesebb így. Magyarán, a szavak hatalmát felváltotta a képek hatalma. A „képmédiumban ellaposodó” monokultúra, „amely minden egyediség eltörlésével fenyeget”. Ezt már a Kafka néven megjelenő közép-európai folyóirat legújabb számából idézem, melybe a pozsonyi Michal Hvorecký A halálra szórakoztatott Közép-Európa címmel írt esszét, egyebek között a következő megállapításra jutva: „Hogyha levenném a hangot, és nem figyelném a feliratokat, minden további nélkül eljátszadozhatnék annak kitalálásával, hogy vajon osztrák, német, francia vagy brit tévéműsorról van-e szó. Az európaiak jó néhány éve ugyanazokat a tévéműsorokat nézik... Egyforma reklámok kerülnek a szemük elé a tévében. Hasonló mondatokat ismételgetnek... Semmi sem eredeti. A másolat másolatának másolata.” Ami viszont eredeti volna, azt nem, illetve alig értjük már. S ennek következményeként hovatovább valóban néhai lehet Cukri, a néhai bárány.