Csodák szigete

Bár az ilyen ünnepélyek sok esetben nem tudnak túllépni a bombasztikus esztétikán, azért az is előfordul, hogy valóban sikerül valamiféle plusz értéket előállítani a szórakoztatás mellett. Ilyen megnyitó volt például a 2008-as pekingi olimpiáé, amely a maga grandiózus és egyben precíz, a nagy kommunista tömegeseményekhez hasonlóan határokat és kompromisszumokat nem ismerő kivitelezésével Kína nagyhatalmi ambícióinak realitását volt hívatott reprezentálni.

A londoni megnyitó nem is próbálta túlszárnyalni Peking erejét és méretét, a négy órás megnyitó összköltsége kevesebb, mint fele volt a kínainak. Ez persze még mindig nem az olcsó kategória: a rendezéssel megbízott Danny Boyle – többek közt a Gettómilliomos és a Trainspotting rendezője – látszólag korlátok nélkül vihette színre vízióját Nagy-Britannia történetéről és jelenéről. A legérdekesebb motívum talán az volt, ahogy az egyes jelenetek az ország sokszínűségét kezelték. Bár felénk a sokszínűség szó azonnal etnikai színezetet nyer, a londoni megnyitó ezt a lehető legtágabban értelmezte: a szereplők nemre, életkorra, bőrszínre, vallásra, fogyatékosságra való tekintet nélkül keveredtek a folyamatosan változó színtéren, méghozzá teljes természetességgel. A süket és halló gyerekekből kevert kórus fellépése vagy éppen a társai között táncoló turbános doktor nem váltak bazári attrakciókká, hanem belesimultak a Boyle által megálmodott brit „csodák szigetének” bemutatásába. A nagybeteg Muhammad Ali színre lépése pedig az alázat és az önreflexió pillanata volt. Figyelmet érdemel az a megfontoltság is, ahogy a rendező az iparosodás kérdését kezelte: a zöld mezőből gyárkémények által övezett iparvidékké váló Britannia egyik állapotát sem démonizálta, viszont rámutatott az átalakulások szociális költségeire.

Az ünnepség a dicséretek mellett természetesen begyűjtött jó pár kritikát is. A brit konzervatívok egy része elutasította Boyle rendezését, mint a multikulturalizmus ünnepét és a brit (angol?) hagyományok leértékelését. Mások viszont éppen hogy túl kevésnek érezték a rendező gesztusait, és többek között a gyarmati múltra való visszacsatolás hiányát kérték számon a megnyitón.

Összességében azonban Boyle „csodaszigete” éppen azokat az értékeket vette védelmébe, amely miatt érdemes Európában élni: az egyéni szabadságok mellett a szociális államot, a kapitalista szellemet, a kulturális diverzitást és a képességet az önkritikára. Boyle színre vitt Nagy-Britanniája egy olyan ideált mutatott be, amely éppen olyan messze áll Peking hátborzongató tökélyétől, mint az euroszkeptikusok cinikus pesszimizmusától és a múlt század imperializmusától. A londoni megnyitó éppen ezért hibái és sallangjai ellenére is úgy értékelhető, mint egy kísérlet a Európa és a Nyugat jelenének definiálására egy változó világban. Az összetartozás ilyen eseményei nagyon fontosak – különösen a régiónkban, ahol láthatóan sokak számára még mindig nem eldöntött kérdés, hogy a helyünk valóban Európában van-e.

Ravasz Ábel