Csata után

Ilyen az ember, alapvetően irigy természetű. Aztán vannak hatalmas szívek, amelyekben mindegyik tűzből lobog valamennyi. A győztes sportolóra túlcsordulóan árasztják a szeretetet, de arra, akit vesztesnek tartanak, okádják a szinte gyűlöletté fajuló haragot. S úgy tűnik, lassan már mindenkit vesztesnek tartanak, aki nem érmes. Ilyen az ember, magával szemben elnéző, ám más dögöljön meg, ha nem úgy teljesít, ahogy szerinte kell. Igen, minden érzésre van magyarázat, biztosan van a kárörömre is. Tudom, hogy a sport semmentes a politikától, de hogy miért öröm másnak a kudarca, miért táncol valaki a másik fájdalmát, elkeseredettségét látva, miért ujjong csak azért, mert egy másik sportolónak, aki egy általa nem kedvelt másik nemzet tagja, nem sikerült, azt magyarázza meg az, aki így érez.

Csata után vagyunk, olvastam egy lánglelkű szurkoló bejegyzését az interneten. Igen, a szemlélők talán csata után vannak, de a főszereplők nem. Az ő csatáik folytatódnak. A korai kelések, a keményedzések, a versenyek, a fáradtság, a sérülések, a veszteségek feldolgozása.

Az anyagiakkal való küzdelmek. Mert a sport pénzbe kerül, és szponzor többnyire csak akkor van, ha látványos, nagy siker van, s ugyan kit érdekel, melyik szurkolót, hogy odáig is el kell valahogyan jutni. Általában szülői segítséggel, miközben a szülőnek nem egyszer olyan megjegyzést is le kell nyelnie, hogy túlértékeli a gyereke tehetségét. Erről is tudnának mesélni a sportolók. Mert a történetek, amelyeket most felkapott a média, nem új keletűek, csak most lettek érdekesek. S nem is teljes történetek, csak a történetek töredékei. De az épp nem győzteseknek is van történetük. Az egyik Tarr  György komáromi kajakosé. A most 32 éves élsportoló 17 éves korában rákbeteg volt. Kivették a pajzsmirigyét. Most is látszik a vékonyka forradás a nyakán. Három és fél évig küzdött, de az operációk között is lejárt a vízre,nem élsportolni, csak csendesen evezgetni. A szülei, az orvosai, a sport, és ahogyan nyilatkozta, az őrangyala állt mellette a nehéz évek alatt. Meggyógyult, és utána egyebek mellett nyert négy Európa-bajnoki címet, egy világbajnoki aranyat és egy olimpiai ezüstérmet. Most nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de attól még ő és a többi, olimpiára kijutott magyar vagy szlovák vagy egyéb sportoló nem lett értéktelenebb. Ezt persze nem ő nyilatkozta, ezt én gondolom.

Folytatódik az élet, folytatódnak a történetek. Ennek örüljünk, csendes vagy hangos, de tiszta örömmel.

Lampl Zsuzsanna