Családi kör

Mivel középkorú és nőnemű egyén vagyok (közkeletű szóval élve: néni), kénytelen vagyok tisztázni a pletykálkodáshoz való viszonyomat. A közösségi hálón egy középső ujjas emotikonnal elintézném, nyomtatatásban vi­szont pontosabban kifejtem: bikmakk! Mindazonáltal nem szeretném elvitatni mások jogát ahhoz, hogy emberi kapcsolatok tételes listázását közösségformáló célokra használják. Ha így teljesebb a körkép, ám legyen. No, de miféle panoráma nyílik innen? A rokoni szálak észben tartása létfontosságú lehet egy közösség számára. Hogy elkerüljük a degenerált utódok születését, hogy empatikusabbak lehessünk egymással megváltozott családi állapot esetén, illetve hogy DNS-vizsgálat nélkül is a megfelelő szülőnek adjuk haza a megfelelő ovist. Emberileg tehát érthető, sőt természetes, de aki egy napot is eltöltött már a Föld nevű bolygón, az tudja, hogy ezek az egyébként sem egyszerű kapcsolatok nem a nézetazonosságon alapulnak.Kevesen vagyunk. Egy Pozsony nagyságú várost is alig tudnánk megtölteni. Nem nagy kunszt bárkit is ismerni. Főként, ha szakmákra szűkítjük a bárkik csoportját, például azokra, akik írással keresik a kenyerüket. Írott produktumainkkal játszva megbirkózik a tucatnyi szerkesztőség, kiadó. Mégsem tudjuk igazán kibeszélni magunkat. Egyrészt tartózkodunk a hangos vitáktól, nehogy már meghallják a szomszédok, másrészt a stabilitást kétpólusú világrendben (szülők) preferáló családias önszemlélet nem tud mit kezdeni a véleménynyilvánító egyének egymással kooperáló állampolgári hálójával.Ebben a „családban” soha nem lehet felnőni. Nincs res publica (közös dolog), elvégre mindent elintéz a családfenntartó, aki mellett időnként hitet kell tenni („Kit szeretsz jobban, anyut vagy aput?”). Nem ismeri az öngondoskodást (l. vacak honorárium), mert a kenyéradóhoz szeretetalapú viszonyt feltételez. És ha valamely „családtag” mégis felnőtt állampolgárnak képzelve magát hallatja a hangját, mert közös jog sérült (sajtószabadság), viszontválasz helyett rögvest megtudhatja, hogy ő kinek a kicsodája, hun a hele, és mija dóga. Ide nem is kell cenzor. Előbb-utóbb mindenki mindenkije sorra kerül, s „nagyot koppan akkor, azután elhallgat”. Hizsnyai Tóth Ildikó