Chirac vádlott, álljon fel!

Denis Jeambar, a L’Express című hetilap igazgatója Accusé Chirac, levez-vous! (Chirac vádlott, álljon fel!) című munkájában egy olyan démonhoz hasonlítja a francia államfőt, akinek se „egyenes magatartása, se meggyőződése nincsen”. Franciaország egyik legjelentősebb politikai elemzője „ördögi immoralitással” és azzal vádolja Chiracot, hogy minden téren elbukott. Elismeréssel beszél viszont Chirac intelligenciájáról, amelyet azonban meglátása szerint az államfő csak a hatalom megszerzésére használt, s így „ez a kalandor előidézte a politika, az etika, az intézményrendszer, Európa, a gazdaság és Franciaország tündöklésének végét”.

Egy másik hasonló hangnemű kötetet jegyez Christophe Lambert reklámszakember, aki a 2002-es elnökválasztási kampányban a szocialista Lionel Jospin tanácsadói köréhez tartozott, majd a 2007-ben az elnöki székért jobboldali színekben indulni kívánó Nicolas Sarkozyhoz pártolt át. (Utóbb – Sarkozy feleségével és korábbi elsőszámú tanácsadójával karöltve – elhagyta a jelenlegi belügyminiszter csapatát.) A La Société de la peur (A félelem társadalma) című esszének elsősorban nem Chirac a főszereplője, hanem a vele szemben „otthonukba bezárkózott, gátlásos, lebénult, begyulladt nyúlnak” minősített franciák, akik mindentől: a munkanélküliségtől, a betegségektől, a haláltól, a külföldtől és még saját árnyékuktól is reszketnek. De elsősorban a fejlődéstől, amely mindenhonnan fenyeget. Az elemzés szerint a politikai elit „inkább kihasználja ezt a félelmet, mintsem válaszolna rá”, s ebben a főkolompos Chirac, aki a franciák depressziójával spekulálva választatta meg magát egymás után kétszer elnöknek. Lambert okfejtésében az államfő a szocialisták mintájára „a szociális dunyhát tömködi”, és nem veszi észre, hogy az ólommal teli paplan megfojtja az országot, amelyet inkább fel kellene már ébreszteni. Az egyértelműen Nicolas Sarkozy programját hirdető könyv Chirac „tehetetlenségével” és „immoralitásával” szemben „az erőfeszítés, a tisztelet és a tekintély akcióban lévő morálját” állítja.

A harmadik kötet a francia társadalom régóta meglévő belső ellentétét elemzi. „A kiváltságokkal rendelkező francia köztisztviselői réteg Franciaországa, amely nem ismeri a gazdasági bizonytalanságot, áll ellentétben a magánszektor Franciaországával, amely korán kel, tele van szorongással, és nem tűri tovább a másik Franciaországnak adott kiváltságokat” – olvasható. Nicolas Baverez történész, közgazdász a La France qui tombe (Az elbukó Franciaország) című esszéje is személy szerint Chiracot teszi felelőssé a társadalmi feszültség miatt.

Végül Laurent Mauduit, a Le Monde című napilap vezércikkírója a Jacques le Petit (Kis Jacques) című pamfletjében úgy véli, hogy az elnök „III. Napóleonhoz hasonlóan semmibe vette népe akaratát”.

A politikai függetlenségéről és kritikai hangneméről ismert Marianne politikai folyóirat „kivégzésnek” minősíti a Chirac ellen megindított elemzői hadjáratot, és az objektivitás nevében „a szükséges per elengedhetetlen vádiratában” fontosnak tart elismerni néhány pozitív dolgot is: a Jean-Marie Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal való együttműködés visszautasítása, a 35 órás munkahét melletti kiállás.

A szerző az MTI párizsi tudósítója