Burcsák!

Te jóisten. Tényleg bekerülhettünk a jóléti társadalmak közé, ha ilyenekről kell vitatkoznunk. Kezdjük ott, hogy ha egy régióban a mákos tészta megnevezésére a kockás fülű nyúl szókapcsolatot használják, akkor azon nem megbotránkozni kell, hanem gratulálni nekik: vannak ám hagyományaitok, gazdagítjátok a magyar nyelvet, változatosak vagyunk, mint állat. Tessék csak használni a helyit, hadd lássa mindenki, milyen sokszínűek vagyunk. Vetkőzzük már le a nyelvművelés huszadik századi agyrémeit, amelyeket belénk neveltek, mondván: csakis az a helyes és szép, ami benne van a helyesírási szótárban meg a sztenderdben, és mindenki azon igyekezzen, hogy úgy beszéljen, mint Acél Anna az esti hírek olvasásakor.

Azt sem ártana tudni az antiburcsák-frakció tagjainak, hogy maguk is több tucat olyan szót használnak napi rendszerességgel, amely a szlovák, ha tetszik, szláv nyelvből ered. Kovács. Kalász. Király. Karácsony. Meg aztán vannak kölcsönszavaink is: párki, horcsica, kanadi, tyepláki. Kölcsönszavakként részei a magyarnak, mint az internet, a baldachin vagy éppen a szado-mazo szett.

Aki a burcsák szó használatában elszlovákosodást lát, fogadja meg, hogy holnaptól csak olyan szavakat vesz a szájára, amelyek tisztán magyar, vagyis finnugor eredetűek. Ez ugyanis csaknem felér egy némasági fogadalommal. Vagy inkább használja a száját burcsákivásra, talán a gondolatai is a helyükre kerülnek tőle.