Bukás Rómában, hullámai Európában

Az unió egyik meghatározó gazdasága, amely régóta botladozik, kormányai pedig sorra buknak el. 75 év alatt 67 olasz kormány állt fel!

A 2018-ban megválasztott olasz parlament már több kormányfőt látott az elmúlt időszakban. Draghi bukása ilyen szempontból nem egyedi, viszont időzítése kritikus, ami az Európa- és a külpolitikát illeti. Az inflációval sújtott ország sokáig szoros orosz partnernek is számított, kérdés, hogy a jobbról előző új koalíció vajon hogyan fog viszonyulni Moszkvához; illetve lesz-e az egykori Európai Központi Bank-elnök Draghi után olyan szakmai tudás és kapcsolatrendszer, amely az olasz gazdaság stabilizálását segítheti.

A képviselők élete Rómában is egyszerűbb koordináták mentén mozog: addig igyekszenek elkerülni az új választást, amíg a képviselői nyugellátáshoz való jogot nem szerzik meg. Ez négy és fél év után már éppen adott, ezért is vállalnak nagyobb kockázatot – és buktatnak meg egy Európában elfogadott és elismert olasz koalíciós kormányzatot egy válság kellős közepén.

Berlusconi a Villa Grandéban gyűjtötte össze a jobboldali pártvezéreket a buktatás hetén többször is. Az egykor Zeffirelli rendezőnek kiadott házában most sikeres összeesküvést szőttek, Draghi nem akart az alkudozásba beleállni velük, attól tartva, hogy azzal végeláthatatlan tranzakciós sort nyitna meg.

Matteo Salvini és Georgia Meloni lehetnek a győztesei a fordulatnak, ha a szeptemberi előrehozott választás után működő koalíciót tudnak létrehozni. Meloni vezeti a közvélemény-kutatásokat néhány százalékkal a baloldali Demokrata Párt előtt, majd utánuk következik Salvini, és már csak 10% körül kullog a korábbi fenegyerek, az Öt Csillag Mozgalom, amely most kieshet a kormányzásból.

Az újabb római epizód jól mutatja a válságok természetét. A politikai játszma a hatalom megszerzéséről szól. Ez a játszma a krízisek idején nagyon – veszélyesen – dinamikusra válthat, amikor a sok bizonytalanság miatt rengeteg játékos lát hirtelen esélyt a maga számára. Ez kívülről nézve politikai önzés, a játszmán belül persze logikus, de ilyenkor lehetne feltenni a kérdést: mi a valódi nemzeti érdek? Hogyan lehetne válságbiztos kormányzati lehetőséget teremteni a demokráciában, amivel nem élnek vissza a hatalomgyakorlók, de mégis a teljesen rövid távú politikai logikát visszafogná?

Biztos recept nincs erre, és a korábbi olasz alkotmányos referendum sem volt sikeres abban, hogy stabilabb törvényhozási rendszert alkosson. Európai szemmel nézve viszont komoly fordulatok jöhetnek, amikor a télen – várhatóan a krízis idei tetőpontján – Meloni és társai ülnek be a római pozíciókba. Egy kormányzati tapasztalattal nem rendelkező erő a politikai paletta erős jobboldaláról, akik egyébként Moszkva-ügyben nem is értenek egyet maguk közt. Az újabb bizonytalansági tényezőben tehát biztosak lehetünk.