Bújjék, ki hová tud!

Csak óvatosan! – mondanám anyás hangon, mutatóujjamat magasba lendítve, de nem mondom, mert úgysem hallgatna rám senki. Az embernek saját, empirikus tapasztalatokra kell szert tennie, ne akadályozzunk meg ebben senkit, mert szavakkal leírhatatlan, hogyan keveredik a gyomorban a pezsgő, a vörösbor és némi tömény. Nos, nekem tegnaptól elég annyit odasúgni, hogy „Péntek este”, tudni fogom, mit és meddig. Az előszilveszter utóhatásának részleteitől megkímélem az olvasót, legyen elég annyi, hogy nagy valószínűséggel alkoholmentes szilveszterem lesz. Manapság ugyanis az ember sokféle év végi időtöltés közül választhat, minél nagyobb városban él, annál gazdagabb a szórakoztatóipari kínálat, a többi meg úgyis a társaságon múlik.

Nos, én fogom a jégkockás narancslémet, és kivonulok a világból egy tanyára. Fejvesztett élvhajhászás, ösztönfesztiválba torkolló majomparádé helyett szellemi vetélkedésnek nézek elébe, szűk és alaposan megválogatott baráti körben. Gyertyák, halk zene, félhomály, pattogó kandallótűz (ez utóbbi csak gondolatban), éjfélkor néhány diszkrét csillagszóró. Amit ilyen szépen elterveznek, csak jól sikerülhet, bár a heti munkatervem is többnyire kivitelezhetőnek tűnik első látásra, aztán jönnek a pánikszerű átszervezések…

Szilveszteri kellékekből idén is dosztig van a bazár, ezerféle jókedvstimulánst lehet kapni, a pipához hasonlatos konfettifújó eszközön erősen gondolkodtam, aztán egy aszketikus mozdulattal visszatettem, mert nem szeretném, ha vendéglátónk négyéves kislánya kiröhögne.

Újévi fogadalmamat is jól eszembe véstem, nehogy a kellő pillanatban valami más ugorjon be. Apróság, ám szinte teljesíthetetlen. Drukkoljanak nekem.

Jövőre csak jobb lehet…