Búcsú, esetleg jugoszláv FÁK

A műtét nem sikerült, a beteg élve maradt!

Felelőtlenség lenne bármiféle jóslatokba bocsátkozni, a jelek azonban arra utalnak, hogy a Belgrád és Podgorica közötti tárgyalások még sokáig elhúzódnak vagy éppen eredménytelenül zárulnak, vagyis Montenegrónak nem sikerül amputálnia magát Jugoszláviáról.

A jugoszláv föderáció sorsáról eddig nem született döntés, ezért az új jugoszláv alkotmány vagy az új köztársasági alaptörvények tervezete még kéziratban sem létezhet, nem is szólva arról, hogy a koszovói helyzet megnyugtató rendezése nélkül szintén értelmetlen a szövegezéshez hozzálátni. A szerb–montenegrói tárgyalások még nem mozdultak el a holtpontról, ezért az egyik montenegrói szakértő nemrégiben dühösen fakadt ki, és felszólította a politikusokat, hogy oldják meg maguk a problémákat, ha már ennyire összebogozták a szálakat. A szakértők feladata az alkotmányjogi, gazdasági, szociális, monetáris, biztonsági és külpolitikai kérdések mindkét két fél számára elfogadható megválaszolása, ám eddig az európai uniós nyomás ellenére sem jutottak előbbre, mert egyelőre hiányzik a rendezéshez feltétlenül szükséges politikai szándék. Javier Solana, az EU kül- és belpolitikai megbízottja a múlt év végén arra biztatta a belgrádi és podgoricai tárgyalóküldöttséget, hogy a jugoszláv föderáció fenntartására törekedjenek, és hogy csak tartalék változat legyen a jelenlegi ország felszámolása. A tárgyalásokat enyhe tömjénfüst lengi be, Podgoricában ugyanis leginkább Vojiszlav Kostunica jugoszláv elnökre haragszanak, és azzal vádolják, hogy egy kleronacionalista állam megteremtését tűzte ki célul, miközben semmibe se veszi a montenegrói és a szerbiai demokratikus törekvéseket. A montenegrói küldöttség azonban, belátva, hogy nem hátrálhat ki egykönnyen a maradék Jugoszláviából, felkínálta, hogy Szerbia és Montenegró hozza létre a délszláv államok független közösségét, ami a Mátyás királyról szóló egyik népmese „hozott is, nem is” kategóriájába tartozna. A két köztársaság közötti eddigi tárgyalásokon a legtöbb szó a közös pénz visszaállításáról esett. A podgoricai küldöttség hallani sem akar arról, hogy jegybanki kérdésekben Belgrádban döntsenek, vagyis a kisebb tagköztársaság kitart monetáris szuverenitásának megőrzése, azaz a német márkát felváltó euró mellett. A Szerbiát, még inkább pedig a jugoszláv központi kormányzatot képviselő tárgyalócsoport ezzel szemben azt tartaná egyedüli üdvözítő megoldásnak, ha Montenegró visszatérne a dinárhoz mint egyedüli hivatalos fizetőeszközhöz, ami automatikusan a belgrádi fennhatóság helyreállítását jelentené. A montenegrói küldöttség ezt természetesen elutasította, és kompromisszumos megoldásként javasolta, hogy Szerbiában is vezessék be az eurót, amivel Jugoszlávia a hátsó udvari léckerítést átugorva tornászná be magát az euróövezetbe, vagyis hamarabb vezetné be a közös európai pénzt, mint Nagy-Britannia. A montenegrói ötlettől az uniós megfigyelőket verte ki a hideg verejték, és igencsak fellégeztek, amikor a jugoszláv érdekeket képviselő delegáció elzárkózott az euró szerbiai bevezetésétől. A közös nyelvet nem sikerült megtalálni akkor sem, amikor a montenegrói–szerb vámunió megteremtése került szóba. Podgorica azzal érvelt, hogy a kis köztársaság által bevezetett behozatali vámok igencsak alacsonyak, ami a sajátos gazdasági struktúra következménye. Montenegró bevételének több mint ötven százaléka a szolgáltatásokból származik, Szerbia viszont gazdasága védelme miatt a minél magasabb behozatali vámok fenntartásában érdekelt. A podgoricai küldöttség emiatt is indokoltnak látja, hogy a két köztársaság búcsút intsen egymásnak vagy hogy a legrosszabb esetben a délszláv FÁK-at hozza létre, ami a gyakorlatban szinte ugyanazt jelenti. A podgoricai kabinet a szerbiai szándékoktól és az európai nyomástól függetlenül az önállóságra készül. Filip Vujanovics a montenegrói kormány által rendezett újévi koktélon kijelentette, hogy az idei év a montenegrói állam és a jószomszédi kapcsolatok megteremtésének éve lesz, a szomszédok között pedig első helyen Szerbiát említette. Lehet, hogy ez csak újévi jókívánság marad, viszont azt jól jelzi, hogy a montenegrói–szerbiai rendezési folyamatban csak két rossz megoldás van, vagyis Jugoszlávia fenntartása legalább olyan értelmetlen, mint a két tagköztársaság elválása.

Az idei év azonban lehet, hogy mégis a döntés éve lesz, Szerbiában és Montenegróban ugyanis alkotmányos kötelezettség az elnökválasztás megtartása, és ha már a nemzeti érdekek nem sarkallják a vezető politikusokat a szövetségi állam jövőjének felvázolására, akkor talán majd a túlélési kényszer viszi rá őket erre. Vojiszlav Kostunica, miután elfoglalta a jugoszláv államfői posztot, ígéretet tett arra, hogy hamarosan új elnökválasztást ír ki, ezt az ígéretét azonban mindeddig nem váltotta be. Számára egyértelmű megoldást az jelentene, hogy ha tisztázódna, mi lesz Jugoszlávia sorsa, mert ha a szövetségi állam szétesik, akkor indulhatna a szerbiai köztársasági elnökválasztásokon, és nem kellene annak kimódolásával bajlódnia, hogy szövetségi államfőként miként szóljon bele a szerbiai belpolitikai folyamatokba. Mellékesen vagy talán nem is teljesen mellékesen szólva a szerbiai államfői tisztséget Szlobodan Milosevics, aki szerencsére már csak a hágai bírák életét keseríti meg, annyira megerősítette, hogy Kostunica befolyása szerbiai elnökként sokkal nagyobb lenne, mint legelszántabb ellenlábasáé, Zoran Djindjicsé, aki a köztársaság miniszterelnökeként jelenleg mindennek a legfőbb megmondhatója Szerbiában.

A szerbiai közvélemény-kutatások azt jelzik, hogy a köztársaságielnök-választás egyesélyes, hogy ha az indulók között lesz Kostunica is, a szerb közvéleményben kialakult kép szerint ugyanis ő az egyetlen politikus, aki nem korrupt és nem kompromittálható, s aki valóban foglalkozik az állam ügyeivel. Bonyolultabb a helyzet, ha Kostunica nem jelölteti magát vagy ha a jugoszláv elnök pártja nem Kostunicát indítja a köztársaságielnök-választáson, mert addig nem dől el, hogy mi lesz a szövetségi állam sorsa. Ebben az esetben Kostunica bármelyik párttársa szinte esélytelen, ha a Szerbiai Demokrata Párttal hadakozó Szerbiai Demokratikus Ellenzék saját jelöltet állít. Az ellenzék lehetséges elnökjelöltjei között emlegetik Belgrádban Miroljub Labusz szövetségi miniszterelnök-helyettest és Nebojsza Csovicsot, a szerb kormányfő helyettesét, aki a milosevicsi időkben Belgrád polgármestere volt. Csovics a felvetésre azzal reagált, hogy túl fiatal még ennek a tisztségnek a betöltésére, és rossz példaként Milo Djukanovicsot hozta fel. A montenegrói köztársasági elnöknek is az idén jár le a megbízatása, és minden bizonnyal ismét indul, ám ha nyerni szeretne, akkor eredményeket kell felmutatnia. Az igazi eredmény számára Montenegró teljes függetlenségének megteremtése lenne, ám „tartalék eredményként” elfogadható a jugoszláv FÁK tető alá hozása is, mert hivatkozhatna arra, hogy ő mindent megtett, csak a jelenlegi körülmények között nem lehetett többet valóra váltani. Öt évvel ezelőtt a világ Djukanovicsnak szurkolt, mert benne látta Milosevics első igazi ellenfelét, és nem a többnyire megvesztegethető szerbiai ellenzéki vezetőkben, a „népi megoldásra” pedig jóformán senki sem tett. A helyzet öt év alatt azonban jócskán megváltozott, és a Jugoszlávia szétesését jelenleg gátolni igyekvő Nyugat nem ujjong Djukanovicsért, és inkább Kostunicát támogatja mint a szövetségi állam megőrzésének elszánt harcosát, ám hogy melyik harc lesz a végső, az a Balkánon előre soha nem tudható, és néha bizonyos ideig még utólag sem.