Buci és a forradalom

Nekem a múlt héten már sikerült ez a vállalás, úgyhogy meg is osztom a tippet, talán hasznát veszik néhányan, szerdájukat forradalmasítandó. Az egyik budapesti kebabosnál (nem messze az egykori Pilvax kávéház épületétől) ért a megtiszteltetés, hogy 40 percet várhattam egy kebabra. Helyben készítették a zsemlét (a magyar emberek fővárosának szlengjével élve: bucit). Helyben dagasztották, kelesztették és sütötték, méghozzá személyre szabva, ami abban öltött testet, hogy amikor a személy a pultnál közölte a neonzöld maszáj füllyuktágító tallért a hallószerve cimpájában viselő 20 éves, turáni arcélű lánnyal, hogy kér egy kebabot, akkor a lány utasítást adott munkatársainak (hengerded szakállas fiú meg a tornanadrágos barátnője) a buci legyártására. Ekkor lett először forradalmi hangulatom (mi a fast foodot csinálnak ezek?! – copyright H. T. I.), de aztán eszembe jutott Száz Pál nem kevésbé forradalmi írása: A törökbúza meg a kebab, abból is „öregapád? szavai, hogy aszongya: egy íletem, egy halálom, a kebabot megpróbálom.

Az illetékesek a díszletek mögött neki is feszültek a vállalás teljesítésének – forradalmi hadmozdulatokat sejtető csattogással dolgoztak a konyhakések a deszkán. Közben gondolkodtam és gondolkodtam, Stohl Bucitól kezdve a Buci Maciig minden eszembe jutott, még az is, hogy mennyire hasonlít egymásra az a két szó, hogy románc meg zománc. A buci 25 perc alatt elkészült, aztán a többi vendég, a többi, épp készülő kebab, meg a pizzaszeleteléssel elsuhant percek eredményeképp, negyven perc múlva kézhez is kaptam (miután 4 másodperc alatt belerámolták egyéb komponenseit). A buci persze ehetetlenül forró volt, más szóval friss, úgyhogy vártam még vele 5 percet, közben a gyomrom már a patkóbelemen rúdtáncolt a benne keletkezett vákuumtól. Nem forradalom kell énnékem, mindössze vacsora, gondoltam leverten, mint a szabadságharc. Sose hittem volna, hogy ilyen vékony a határ a fast food és a slow food között, ha élhetek ilyen modern kifejezésekkel ezen a napon. De nem ez rendített meg leginkább, hanem bajtársaim hozzáállása. Ők semmi borzasztót nem találtak abban, hogy ily cudarul meg lettünk váratva. Ellenkezőleg: mint kifejtették, ebben a helyben pont az a jó, hogy nem hét másodperc alatt készítik és nyújtják az arcunk felé az instant kebabot, mint a legtöbb körúti sütödében, hanem komótos szakértelemmel eljátszadoznak vele, lehetőséget adva a vendégeknek, hogy közben egymás társaságát élvezzék. Lazuljanak el, beszélgessenek, időjárásról, forradalomról, Facebookról, Soros Györgyről, kanyarójárványról, Landererről meg Heckenastról, akármiről. Élvezzék, hogy nincs más dolguk, mint várni. Erre sem mindenki képes. 

A hely üzemeltetőinek tehát a bucikkal sikerült forradalmasítaniuk a kebabozást. Forradalmasították a gyorséttermet, lelassítva azt. Hálával tartozom nekik, mi mással. De legközelebb, ha ugyanilyen forradalmi lesz a kiszolgálás, vélhetően elküldöm őket a pitába.