Bizonyíték kell, nem ígéret

Jasszer Arafat kitüntetésekor minden illúziómat elvesztettem a Nobel-békedijjal kapcsolatban, Al Gore néhány évvel későbbi elismerésekor pedig az érdektelenség uralkodott el rajtam. Ami azért nagy dolog olyasvalakitől, aki a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika terén keresi kenyerét. Hogy az amerikai elnök kitüntetésével kapcsolatban nem egydül nekem fogalmazódtak meg kételyeim, bizonyítják a világ minden tájáról a hétvégén kapott SMS-ek, telefonok, e-mailek (az USA-ból is, ahol szintén sokakat meglepett a dolog). Az egyik legfrappánsabb egy kérdés-felelet típusú SMS volt: Miért kapta Barack Obama a békedíjat? Mert kibékült Hillary Clintonnal…

Természetesen én is elismerem, hogy Obama elnök számtalan olyan dolgot kezdeményezett, amelyek ha megvalósulnának, egy jobb világot eredményeznének. Ki ne szeretne például nukleáris fegyverektől mentes világot? Szinte mindenki. Ki ne szeretne a klímaváltozást akadályozó megállapodásokat? Szinte mindenki. A probléma csak az, hogy az amerikai elnök által meghirdetett kezdeményezések egy része szinte megvalósíthatatlan, a másik része pedig sok esetben nem, vagy nem csak az amerikaiakon múlik (pl. a klímaváltozás, ahol Kína nélkül esély sincs eredményre). A harmadik tényező pedig, hogy bár Obama elnök számtalan beszédet tartott, amelyekben elhatárolódott elődjétől, de nem változtatott lényegesen az amerikai külpolitikán. Vannak, akik azt mondják, sok mindenről beszélt, de tenni annál kevesebbet tett. Márpedig Nobel-békedíjat vagy nagyon komoly tettekért, vagy egész életpályákért kellene kiosztani. Még ha a tisztességes életpályát mint kritériumot mellőzzük is – Jasszer Arafat nagyon nem jönne képbe –, marad a komoly, a világ békéjét elősegítő tett. Ilyen pedig Barack Obama esetében nem történt – nem is történhetett, hiszen az amerikai elnök nem egész egy éve lépett hivatalba.

De vizsgáljuk meg az első két pontot, ha már az odaítélés hivatalos indoklása a remény, hogy Obama elnök majd tesz valami nagyot. A nukleáris fegyverektől mentes világ az első. Szép, nemes gondolat, de megvalósítására semmi esély, ezt végső soron maga az elnök is beismerte (pontosabban azt, hogy az ő életében nincs rá esély). Eddig egyetlen egy ország volt a világon, amely önként lemondott már létező atomfegyvereiről: a Dél-afrikai Köztársaság az apartheid rendszer vége felé.

Azonban ez egy rendkívül egyedülálló történelmi helyzet eredménye volt, ráadásul egy olyan geopolitikai helyzetben levő országé, amely a nagyhatalmak számára nem reális. Sem az Egyesült Államok, sem Oroszország vagy Kína soha nem mond le nukleáris fegyvereiről, hiszen azzal nagyhatalmi státusukat és saját nemzetbiztonságuk alapjait rengetnék meg. Azt természetesen becsülni és tisztelni kell, hogy Barack Obama kiáll amellett, hogy ha már a fegyvereket birtokló országok száma nem csökken, legalább ne növekedjen. Ebben támogatnia kell őt a nemzetközi közösségnek, ráadásul az USA az egyetlen olyan nagyhatalom, amelynek az eszközei is megvannak egy ilyen jellegű politika megvalósításához. Azonban őszintén meg kell mondanunk azt is, hogy ugyanez volt a legfőbb célja az előző amerikai adminisztrációnak is, élén George Bush-sal, márpedig őt nem sokan jelölték Nobel-békedíjra.

A legnagyobb változás épp az atomfegyver megszerzésére törekvő Iránnal kapcsolatban valósult meg. Bushék feltételekhez kötötték a tárgyalásokat: először Teherán mondjon le fegyverprogramjáról, aztán lehet beszélni. Obamának nincsenek feltételei: tárgyal Iránnal, miközben az fejleszti tovább nukleáris kapacitásait. Csak aztán úgy ne járjunk, mint Észak-Koreával kapcsolatban. Az amerikaiak tárgyaltak, de nem segített Albright külügyminiszter asszony macarenája sem Phenjanban, mégis meglett az a pár kiló dúsított urán meg ócskavas, ami az atombombához kell. És persze a technológia, aminek a megszerzése a legbonyolultabb és legidőigényesebb. De hát az észak-koreaiaknak volt rá elég idejük miközben folytak a tárgyalások.

Félreértés ne essék, nem azt szeretném sugallni, hogy azonnal háborúba kellene keveredni Iránnal – van elég baj a térségben anélkül is. A klímaváltozást meg hagyjuk, mert a vége úgyis az lesz, hogy hétfőn beülünk az autónkba, és elhajtunk munkába. Térjünk tehát vissza a Nobel-békedíjhoz és Barack Obamához. E sorok írójának semmiféle ellenérzése nincs az Egyesült Államokkal szemben, sőt, ellenkezőleg: Amerika jó hely, és nagyon sokat tett már Európáért. Az is tény, hogy a bizottság által megfogalmazott indoklások nemes célokat takarnak, amelyekkel nemcsak Barack Obama, hanem minden józan ember egyetért. Az is igaz viszont, hogy a világon az amerikai elnöknek van leginkább lehetősége, hogy ezeket a célokat legalább részben megvalósítsa – a gond csak a megvalósíthatással van. Meg végső soron azzal, hogy Nobel-békedíjat tettekért és nem ígéretekért adnak.(Ondrejcsák Róbert)