Baráti szavak Štefan Hríbnek

SURJÁN LÁSZLÓ

Számunkra Trianon tragédia, a győzteseknek örömünnep. A feladat nagy: e két érzés között hidat verni. Trianon igazságtalansága elfedte Kölcsey igazságát, a Himnusz negyedik versszakát: Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben…

I.

A török időkben a magyar ember Istenéhez fordulva, bűneit bánva kereste a kibontakozást. A XX. század világiasabb légkörében csupán az igazságtalanságot tartottuk szem előtt. Önsajnálat az önvizsgálat helyett. Pedig van mivel szembenézni. Például a kiegyezés utáni erőszakos magyarosítással. (A „magyarizáció” ma is fáj Szlovákiában.) Magyarok és szlovákok viszonya persze jóval korábban megromlott. Az összetartozás érzése komolyan már a XVIII. században elkezdett foszladozni, hiszen magunktól eltelve nem vettük észre, hogy a nemzeti öntudatra ébredés a velünk élő népekben is megindult, akik nem akarják elfogadni, hogy a németesítő kísérlet helyét egy magyarosító folyamat vegye át.

De nemcsak Trianon előtt hibáztunk, hanem utána is. 1938 után, a Trianonra vezető okok ki nem tárgyalása miatt, erősebb volt bennünk az uralkodási, mint az együttműködési vágy. Harminc évvel később, 1968- ban ismét nagyot hibáztunk: nem lett volna szabad részt vennünk a prágai tavasz katonai felszámolásában.

Tetteink és mulasztásaink mellett magatartásunk és gondolkodásunk is kritizálható. Gőgösen kultúrfölényről beszéltünk, miközben tudatlanok voltunk és maradtunk: szomszédaink kultúrája ismeretlen számunkra ma is. Közös történelmünkről csak felületes és előítéletes fogalmaink vannak.

Sokszor nem vettük komolyan a felénk nyújtott kezet. Gyenge választ adtunk, amikor František Mikloško a Szlovák Nemzetgyűlés elnökeként nyilvánosan bocsánatot kért az 1945 és 1948 közötti időszak igazságtalanságaiért, vagy amikor Pavol Hrušovský sürgetett egy megbékélési nyilatkozatot. Mindig volt, még a legnehezebb időkben is, olyan szlovák személyiség, aki inkább akart békét, mint viszályt. Már nem is emlékszünk rájuk.

Magyarázat lehet, mentség nincs hibáinkra, bűneinkre. Van miért megkövetni a szlovákokat, amit most meg is teszek, bár tudom, hogy ebben a kérdésben ugyanúgy nincs közmegegyezés, mint ahogy Mikloško kijelentése mögött sem volt. Pedig a megkövetés nem megaláz, hanem felemel, ez a múlt tehertételeitől való megszabadulás útja.

II.

Mit köszönhetünk magyarként a szláv, azon belül a szlovák kultúrának? Például szókincsünk egy részét. Ez számszerűen sem megvetendő, de még érdekesebb, hogy mely területeket érint. Olyan, az államiság alapjait érintő szavakról van szó, mint a király, a vajda. Szláv közvetítéssel épült be nyelvünkbe sok vallási fogalom is, például a kereszt vagy a szent szó. A földművelés és állattenyésztés szláv jövevényszavai arra utalnak, hogy ezeket a tevékenységeket is az itt élő népektől tanulta meg a honfoglaló magyarság. Csak néhány példa: kasza, kalász, gereblye, széna, kacsa, bárány.

A köszönnivalók listáján nemcsak szavak és fogalmak szerepelnek, hanem a közös harcok is. A török-tatár elleni védekezés mellett a legfontosabb talán a szlovák jelenlét a kurucok táborában. Észak-Magyarország népe egy vékony, Habsburg-párti nemesi réteg kivételével szinte egy emberként állt Thököly, majd Rákóczi mellé. Nem tetszik ez azoknak, akik az ellentétek szításából élnek, de jó, ha nem feledjük: tudtunk vállvetve küzdeni közös érdekekért.

Kiemelkedő személyiségeket is köszönhetünk a szlovákságnak, olyanokat, akik vagy mind a két kultúra részei, mint Bél Mátyás, vagy bár szlovák eredetűek voltak, csak minket gazdagítottak, mint Petőfi Sándor.

III.

Az elmúlt két-három évszázadban tehát sértettünk és sérültünk. Mit tegyünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Hat területet említek.

1. Megtanulni, megbecsülni a közös múltat és a hídembereket.

2. Megismerni a szlovák kultúrát és megérteni a szlovák gondolkodást.

3. Megszabadulni görcsös előítéleteinktől.

4. Megvallani hibáinkat.

5. Megkeresni és megbecsülni a hasonlóan gondolkodó szlovákokat.

6. Védeni a megalázottakat.

Ezek a feladatok magukért beszélnek. Kiemelem az előítéletmentes gondolkodás fontosságát. Magyarokat ért sérelem esetén például ne tételezzünk fel azonnal etnikai indítékot. Roppant fontos a hatodik pont. A jó együttműködés nagy érték, de nem önfeladás. A nemzeti összetartozás alapján megvédjük a kisebbségben élő magyarok emberi jogait. Ez akkor igazán hatásos, ha együtt lépünk fel minden kirekesztés és türelmetlenség ellen a hasonló elkötelezettségű szlovákokkal. Elengedhetetlen, hogy a határon túl élő magyarok jogaiért kiállva a határainkon belül élő szlovákok jogait is tiszteletben tartsuk.

Ne tagadjuk: a magyar közgondolkodástól még idegen a szlovákok felé való nyitás, túl erős a sérelmek megtorlása iránti vágy, és a hiú remény egy külső erő adta igazságszolgáltatásban. De ez az út nem járható. Viszont nagyon sürgős legalább az elit hangulatváltása, az egymás felé nyitás, oly módon, ahogy az tükröződik például a Terra Recognita Alapítvány körül tömörült történészek munkáiban és másokéban. Ez azonban nem maradhat szűk szakmai körök elzárt kincse. Mi, a Charta XXI hívei szeretnénk, ha a nyitottság és a kiengesztelődés szelleme átjárná az egész társadalmat, megjelenne az iskolai tankönyvekben. Jöjjön egy előítélet nélküli új nemzedék, és építsen békésebb, szebb világot a fájdalmas múlt köveiből. A franciáknak, németeknek sikerült, nekünk is sikerülni fog.

Elhangzott Budapesten, Surján Lászlótól (Fidesz), az EP alelnökétől a díjátadó ünnepségén