Bárány

Krajčí fáradt és megtört emberként távozik a posztjáról, és itt is volt már az ideje – háborús időkbe nem valók az olyan emberek, mint ő. Egyébként eleve sosem szabadott volna kinevezni az egészségügyi miniszteri posztra. Nem a vallásossága miatt – azért sokszor nagyon durván és igaztalanul támadták és kifigurázták, és nem érdemelte meg, amit kapott –, inkább azért, mert felvillantotta, mit tett volna az egészségüggyel, ha nem szól közbe a koronavírus. Gondoljunk csak arra, milyen furcsa módszerekkel kezdett tisztogatásokba a kórházakban. Összességében azonban ez már mindegy: Krajčí nem csinálhatta meg a maga reformját. Matovič vezette fel őt az áldozati oltárra, ontotta a vérét, és járt körülötte könnyezve rituális táncot, miután felcsaptak a lángok, és égre szállt a füst.

Csakhogy Matovič nem értette meg, mire lett volna ebben a helyzetben szükség, vagy nem is akarta megérteni. Nem valami ószövetségi áldozat kellett itt, könnyekkel, vérrel és lángokkal. Hanem az, hogy fogja be végre a száját, és csinálja a dolgát a látványos pótcselekvések helyett, próbálja meg visszanyelni az életben legalább egyetlenegyszer az epét, és gondoljon végre másra is, ne csak magára, saját sértődöttségére. Hogy ne sértett, duzzogó messiásként viselkedjen, hanem 21. századi politikusként, aki meghozza a maga valódi áldozatait: vállalja a szükséges kompromisszumokat, ha kell, szó nélkül és következetesen leváltja azt, aki kudarcot vall, és ha ő maga nem tud mit kezdeni ezzel az egésszel, akkor feláll, és átadja az irányítást egy erre alkalmasabbnak. Ugyanis amellett, hogy naponta százan halnak meg a kórházakban, a fejünkre szakad az egészségügy és összeomolhat a gazdaság, ez csak a problémahalmaz egy része. De nem az egész.

A járvány a méretével és súlyával elfedett más, komoly strukturális problémákat, és egyfajta sebtapaszként viselkedett, amely alatt elkezdtek gennyedni a kezeletlen sebek, gyógyulás helyett.

S ez most szép lassan kezd megnyilvánulni. Csütörtökön őrizetbe vették az SIS vezetőjét, Vladimír Pčolinskýt, korrupció gyanújával. Aszerint nem más adott neki kenőpénzt, mint Zoroslav Kollár, aki még Marián Kočnernél is nagyobb formátumú ügyeskedő volt. Ez pedig – bármennyire is bizonygatják a kormánypártok, hogy ez tulajdonképpen jó, mert hát nincs pardon meg kivétel a sajátjainknak sem – iszonyatosan súlyos hitelességi probléma. Boris Kollár számára azért, mert Pčolinský a legfontosabb embere, nem véletlenül kapta meg ezt a posztot.

A mindenféle kétely ellenére megválasztott különleges ügyész, Daniel Lipšic számára azért probléma, mert Pčolinský az egyik legfőbb bizalmasa volt – és most nagyon úgy tűnik, tárva-nyitva volt az ajtaja olyanok előtt, akik ellen harcolnia kellett volna. Igor Matovičnak pedig azért óriási probléma, mert így alapjaiban kérdőjeleződik meg az antikorrupciót zászlajára tűző kormánya hitelessége. És ahogy kimállik a kormány kötőanyaga, úgy omlik össze az építmény.

Matovič pedig, úgy tűnik, ezt nem akarja tudatosítani, és valószínűleg már sem autoritása, sem ereje hozzá, hogy tegyen valamit. Hogy ezért tart áldozati szeánszokat pótcselekvésként, vagy valóban élvezi, nemsokára már az is mindegy lesz.