Balkáni dominóeffektus

A ljubljanai kormánynak gyorsan döntenie kell, hogy melyik szerepet játssza el: a határlezáróst vagy az átengedőst. Mint a magyar és a horvát eset mutatja, mindkettőnek megvannak a buktatói, az utóbbi ráadásul csak addig játszható, amíg a gazdagabb szomszéd engedi.  Míg Brüsszel és Berlin az utóbbi hetekben azért lobbizik Ankarában, hogy a törökök vegyék komolyan saját határaik őrizetét és ne engedjenek menekülteket az unió felé a saját táboraikból, addig a Balkánon ennek ellenkezője valósult meg. A görög külső határ olyan lyukas, mint egy minőségi svájci ementáli. Igaz, a hosszú tengeri határszakaszt sokkal nehezebb védeni, mint a szárazföldit. Az érintett balkáni tranzitországok pedig Bulgária kivételével még a látszatát se akarták fenntartani annak, hogy vannak határaik. A szerbek és a macedónok gyakorlatilag végigbuszoztatják a migránsokat az országon, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőlük. Úgysem akarnak itt maradni, hát menjenek – gondolják. Mivel pedig egyikük sem EU-tag, attól sem kell tartaniuk, hogy a menekültek elosztását előirányzó kvóták miatt esetleg „hívatlan vendégeket” kapnak. A sorba a magyar–szerb „sorfal” felépítése után Horvátország is beállt.  A hősködés – „mi majd európai módon kezeljük a válságot” – csak addig tartott, amíg be nem futott az első pár ezer migráns. Zágráb pedig a szkopjei, belgrádi receptet választotta: továbbtolni őket. Horvátország helyzete ugyanakkor különbözik a szerbtől és a macedóntól, hiszen uniós tagállam, Szlovéniáról nem is beszélve, amely schengeni ország is.  Így a határait rendesen kellene védenie és csak azokat beengedni, akik legálisan érkeznek vagy nyomban menedékjogot kérnek.  Korábban már írtunk arról, hogy mindaz, amit augusztus végén Magyarországon láttunk (sztrádamenet, jelenetek a Keletiben), nem egyedi jelenség, hanem a nagy európai menekültválság című előadás előzetese. Ugyanez vonatkozik a könnygázra és a paprikaspray-re, amit a híradások szerint a szlovén–horvát határon is be kellett vetni. S könnyen lehet, hogy újabb szögesdrót is épülhet, ezúttal a horvát–szerb határon.  Ugyanis Horvátország, ha a szlovénok komolyan veszik a határ őrzését, tranzitországból átmeneti frontországgá változhat, egészen pontosan zsákutcává, ahonnan nem vezet út nyugatra. Legfeljebb egy szűk ösvény, amelyen napi több ezer ember helyett csak pár százan taposhatnak tovább.  A horvátok nem is annyira a szlovénok döntésétől függnek, hanem attól, hogy Ausztria meddig hajlandó átvenni a menekülteket Ljubljanától, Bécs pozíciója pedig attól, hogy a németek (vagy inkább a bajorok) meddig hajlandók számolatlanul átvállalni az osztrák irányból érkezőket. Ebben a „láncban” ugyanis gyakorlatilag mindenki csak a folyosó szerepét tölti be, ami akkor fog bedugulni, amikor Berlinben (Münchenben) rájönnek, hogy a kapacitásaik végesek. Onnantól kezdve beindul a láncreakció, a Fekete Péter pedig a leggyengébb láncszemnél marad. Ami egy ideig Horvátország lehet, minimálisan addig, amíg be nem drótozza a zöldhatárt. Lehet, hogy a Balkánon féltucatnyi kerítésnek kell épülnie addig, míg a probléma nem lesz a gyökerénél megoldva, s a görögök rá nem kényszerülnek, hogy saját határaikat – ami egyben uniós és schengeni külső határ – hatékonyan megvédjék, a másik oldalról pedig a törökök se nézzék tétlenül az emberáradatot. Ha ez megtörténik, s nem járkálnak fel-alá százezrek ellenőrizetlenül és regisztrálatlanul fél Európán keresztül, akkor lehet majd arról beszélni, hogyan lehetne megsegíteni a szíriai menekülteket. Százszor humánusabb helyben segíteni, vagy egyenesen a közel-keleti táborokból átvállalni a tömeg egy részét – ahogy a britek teszik –, mint arra biztatni a rászorulókat, hogy több ezer kilométert tegyenek meg illegálisan, életüket kockáztatva.