Az út szélén hagyva

Olyanok vagyunk ebben az országban, mint a mostohagyerekek, akikből az egyik szülő nem nagyon kért, de megörökölte őket az előző házasságból, és most kezdeni kell velük valamit. 

Manapság már nem igazán lenne PC ütni-vágni ezt a szegény mostohagyereket, meg pénz is jár utána, ezért a mellőzöttsége leginkább úgy érhető tetten, hogy kimarad bizonyos dolgokból. Most például az útépítésből. Múlt héten a kormány elfogadta az állam prioritásait az útépítés terén, és a dél-szlovákiai projektek valahogy véletlenül a lista végére kerültek. Mivel a dokumentum évtizedekre előre tervez, ez azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar területeken nem nagyon fog mozdulni semmi jó ideig – legalábbis amíg ez a kormány hatalmon van. Vegyük például az R2-es Rimaszombat melletti szakaszát Zeherje és Gömörfüge között, ami így leghamarabb 2030 után kezdhet épülni.

Dél-Szlovákiát és a szlovákiai magyarságot ismét az út szélén hagyták. Képletesen és szó szerint is.

Legyünk őszinték: annyira nem lepődtünk meg a dolgon. Mióta az eszemet tudom, lobbizunk az utakért, a téma ott van a szlovákiai magyar politika soha meg nem valósuló céljainak best ofjában, az alkotmány preambulumának megváltoztatása és az autonómia mellett. Mivel magam is olyan vidéken élek, ahol létfontosságú lenne az útépítés folytatása (csak vicceltem: mindannyian ilyen vidéken élünk) – konkrétan az R2-esé, látni vélek néhány hézagot a minisztérium érvelésében. 

Az indoklást, mely szerint azért nem építenek utakat, mert nincs forgalom, egy kicsit álságosnak tartom. A nagyobb forgalmat épp az új utak hoznák meg, mert ha egy beruházó valahova pénzt akar vinni, először a térképre néz, és utakat keres. Az önkormányzat hiába ad meg minden támogatást az érkezőnek, ha nem lesznek utak, nem lesznek gyárak, üzemek sem. Az első lépést az államnak kell megtennie, még akkor is, ha eleinte ráfizetésnek tűnik a dolog.

A kevesebb út kevesebb lehetőséget jelent, nagyobb elvándorlást és munkanélküliséget, társadalmi feszültségeket és a szélsőségek előretörését.

És itt ez megy harminc éve, néhány minimális előrelendüléssel, mikor egy-két projekt beindul, hogy aztán évekre elakadjon.

A magyar politikai pártok egyként háborodtak fel a döntésen. Jelenlegi pozíciójukból nem igazán tehetnek sokat, de itt lenne az ideje, hogy – velünk együtt – az asztalra csapjanak. Közös fellépés, tiltakozó jegyzék, útlezáró tüntetés, akármi. Jelezni kell felfelé, hogy ez nem normális, ami itt zajlik.

Nekünk, itt élőknek ezt nem kell elismételgetniük a magyar pártoknak, mi tudjuk. 

A helyzet külön pikantériája, hogy a déli projektek lenullázása nagyjából pont akkor derült ki, amikor Komáromban átadták az új Monostori hidat. Az egymás mellett vigyorgó Orbánt és Matovičot látva a felszínes szemlélő azt gondolhatná, hogy minden a legnagyobb rendben. A valóság sajnos ismét kiábrándító. Úgyhogy legközelebb, amikor a miniszterelnök jópofizni hívja a kiválasztott magyarokat valami PR-akcióhoz, talán nemet kéne mondani. Jelezni, hogy addig nem lesz buli, amíg folyamatosan az út szélén hagyják a közösségünket. Mert itt ez történik. Újra és újra.