Az újság a politika műhelye

A szabadságharc bukása után, miután Haynau táborszernagy, a bresciai hiéna elvégezte a véres munkát, az Alexander Bach belügyminiszter után elnevezett korszak a magyar sajtókiadás fellendülését hozta. A bécsi hatalom törekedett arra, hogy a meghódoltatott országot a titkosrendőrség és a cenzúrának elkeresztelt gondolatrendőrség szigorú felügyelete mellett meg is győzze a Habsburg-birodalom jótéteményeiről. Ezért kezdeményezte lapok indítását. És a szerkesztők között korántsem csak rendőrügynökök szerepeltek, azok is, akik konzervatív meggyőződésük sugallatára lehetőséget láttak arra, hogy a kivégzett, börtönbe zárt, száműzetésbe kényszerített forradalmárok helyét a nemzet elhivatott vezetőiként átvegyék. De az abszolutizmus kora az ország komoly iparosításának kezdete is: az üzleti életnek pedig ugyancsak szüksége lett a sajtóra. Ilyen meggondolások jegyében indult alig öt hónappal az aradi kivégzések után, 1850. március 9-én a Pesti Napló, Kossuth egykori és betiltott Pesti Hírlapjának címét idézve a lehetséges olvasótábornak. Az alapító nem volt más, mint Császár Ferenc táblabíró (Kossuthék váltották le magas tisztségéből még 1849 tavaszán, de az akkori kirúgás ekkorra érdemmé változott), akit az irodalomtörténet Petőfi legádázabb és legbutább bírálójaként tart nyilván, azonban a magyar jogi nyelv egyik megalapozójaként múlhatatlan érdemei is vannak. A munkatársak között pedig olyan tollforgatókat találhatunk, akik Széchenyi híveiként a fontolva haladás elvét vallották. És világossá lett lassan, hogy a passzív ellenállás politikája zsákutcába vezet, az emigráció pedig inkább csak álmokat szövögetett, az ország reális helyzetére nem lehetett érdemleges befolyása.

Kemény Zsigmond világosan látta, hogy az országnak meg kell újulnia. ĺrói tekintélye és már ekkor jelentős, erdélyi szerkesztői tapasztalata vezette, és felhasználta szervező tehetségét. Ő beszélte rá Deák Ferencet, hogy vidéki magányából Pestre költözzön, mégpedig az Angol Királynőhöz címzett fogadóba, ahol maga is lakott. Deák ezzel 1854-től azt a lassú, sok türelmet igénylő tevékenységét kezdte el, amelynek végeredménye 1867-ben a kiegyezés lett. És valószínűleg Kossuth híres Kasszandra-levelének majd a kiegyezés után igaza lehetett, hogy halálos ölelés lesz az Ausztriával kötött szövetség. Ez a fátum vagy félszázad múltán teljesedik be, ám a kortársak számára, ha élni és tenni akartak – más lehetőség nem adódott. Ezt pedig Kemény Zsigmond a szabadságharc bukása után azonnal átlátta és ekként lett – Eötvös József mellett – a magyar liberalizmus, s a lassan formálódó Deák-párt ideológusa is, hogy szerepére ezt a jóval későbbi meghatározást alkalmazzam.

És Kemény felhasználja az eredetileg teljesen más céllal indított Pesti Naplót, hogy a modern Magyarország felé vezető utat megmutassa. Például 1854-ben az iparosítás szükségszerűsége és annak következményei foglalkoztatják: „A philosophiai század eszméi s a francia forradalom eredményei bizonyosan csekélyebb fontosságúak, mint ama változás, mely a fonó- és szövőgépekkel általában s különösen ezeknek a gőzerőveli szövetségével áll kapcsolatban. A mechanika forradalmai a statusra és társadalomra nézve rombolóbbak és teremtőbbek valának, mint a politikai és szociális elméletek által előidézett reformok, vagy erőszakos felforgatások tényei, mint 1789-től kezdve korunkig a pártindítványok és párttusák.” Ez a megállapítás nem csak azért fontos, mert a magyar társadalmat arra szólítja fel – mint ezután következő vezércikkei sorozatában –, hogy gazdasági erejét növelje, ez lesz fejlődésének útja és hagyjon fel a romantikus összeesküvésekkel, az álmodozásokkal. Egyébként már régen kimutatták, hogy Kemény e cikkének megírásához Friedrich Engelsnek A munkásosztály helyzete Angliában című művét használta forrásmunkaként, amely az ipari forradalom társadalmi jelentőségét állapította meg. Kemény Zsigmond ugyanis olyan újság megteremtésén fáradozott, és olyan hírlapírók közreműködésére számított, akik ismerték a század uralkodó eszméit. Nemcsak Engelst, akivel Kemény vitába szállt nem egy ponton, hanem elsőrendűen a korszak angol polgári gondolkodói érdekelték. Amikor 1855. június 22-én átveszi a Pesti Napló szerkesztését, már annak a polgári elvnek alapján teszi ezt, amely szerint az újság nemcsak olvasnivaló, nemcsak érdekességek gyűjteménye, hanem a politikai gondolkodás műhelye. Sőt, elsősorban ennek a szerepnek a vállalása indokolja létét. Kemény számára ezért is fontos, hogy lapja rendszeresen közöljön külpolitikai szemléket (jelentős részüket maga írja), mert közönségét arra akarta rádöbbenteni, hogy merre jár Európa, és hol ragadt le az akkori Magyarország. Kemény keményen bírálja az illúziókat, a fejlődés valós feltételeit vázolja fel cikkeiben. Nem fél kimondani, noha a korszak általános közhangulata gyökeresen eltért ettől az állásponttól, hogy az erős ország építésének alapvető feltétele az Ausztriával kialakítandó szövetség. Mégpedig minél kedvezőbb módon, holott a XIX. század ötvenes éveiben a függetlenség ideája látszott népszerűnek.

És Kemény olyan jó szerkesztője a Pesti Naplónak, hogy a korszak legjobb íróit, legtájékozottabb publicistáit képes munkatársként megnyerni. Arany János 1855. június 8-án arról számol be Tompa Mihálynak, hogy „Pünkösdkor Pesten lévén, a verseket elosztogattam – azt különösen Kemény foglalta le, a Pesti Napló számára, melynek szerkesztését átveszi...” Kemény tehát teljes csapatot szervezett a Pesti Naplónak: a kor vezető irányzatainak elemzése mellett a kor legnagyobb magyar költőjének nyilvánosságot biztosítani – ezt is szerkesztői leckének tekintette.

Kemény Zsigmond regényeit, a Zord időket, a Rajongókat illik dicsérni. Kemény Zsigmondot, a szerkesztőt azonban végkép nem ismerjük, holott legalább a szakma számára kellene élő hagyományként szerepelnie. Persze azért is, hogy az erőteljesen bulvárosodó és ezért agresszíven butuló magyar sajtó veszélyeivel szemben a művelt újság, az okosan politizáló sajtó és közönsége jelentőségére figyelmeztessünk.