Az orosz–csecsen szembenállás a XVI. században kezdődött

A déli irányú orosz terjeszkedés a XVIII. században érte el a Kaukázust. Maga Nagy Péter is vezetett hadjáratot a mai Dagesztán területére, elfoglalta Derbentet, a Kaszpi-tenger mellékének kulcsát. A hegyeket (a mai észak-kaukázusi köztársaságokat) a század végén érte el az orosz hódítás. A széttagolt törzsi-nemzetségi szervezetben élő itteni népek fiai időről-időre halálmegvető bátorsággal harcoltak a hódítók ellen, de legfeljebb részleges harci sikereket tudtak elérni.

Egészében a terület orosz irányítás alá került, de az ellenállásnak számos góca maradt, és ezekből dzsihádok, szent háborúk indultak. A harmadik jelentős muzulmán vezér (Manszur Sejk és Ghazi molla után), egyben a már kifejezetten csecsen ellenállás irányítója volt az 1796-ban született Samil imám. Samil az 1840-es években érte el legnagyobb katonai sikereit a hegyek közti gyors mozgásra épülő gerilla-hadviseléssel. Utolsó nagy csatája 1858-ban vereséggel végződött. A felkelt ingusok Nazrany környékén rátámadtak az orosz erőkre, és Samil segítségét kérték. Az imám le is ereszkedett mudzsahidjeivel a hegyekből, de az erős orosz ágyúzás megtizedelte, visszavonulásra kényszerítette őket. Egy évvel később, 1859-ben Samil utolsó, Ghonnilo falucskában lévő erősségét is bevették az oroszok, az imán fogságba esett, a Kurszkhoz közeli Marjino nemesi birtokán élhetett „tiszteletbeli fogságban” tíz éven át, míg száműzetésbe távozhatott, Törökországon át a Közel-Keletre.

A csecsenek Samilt tartják legnagyobb nemzeti hősüknek, a szabadságért vívott harc jelképének. Samil kultusza mindig erős volt körükben, de a harcok sokszor évtizedeken át szüneteltek.

Kitelepítés, majd visszatelepülés a szovjet uralom alatt

A csecsen nép történetében a második világháború hozott drámai fordulatot. Arra hivatkozva, hogy a csecsenek kollaboráltak a hitleri megszállókkal, a háború után Sztálin Kazahsztán sztyeppéire telepíttette ki az egész népet. Az utazás során és a mostoha körülmények közepette tízezrek pusztultak el. Erről az időszakról szól Anatolij Prisztavkin zseniális regénye, amelynek orosz címe Lermontov sorát idézve: Elszunynyadt egy arany fellegecske.

A hruscsovi olvadás majd a brezsnyevi pangás idején megindult a csecsenek masszív visszatelepülése. Ez néha helyi villongásokat okozott egyes házak birtoklása miatt, de a brezsnyevi propaganda a legnagyobb titokban tartotta a nemzetiségi feszültségeket. A kilencvenes évek kezdetére a csecsen visszatelepülés lényegében befejeződött, a csecsenek az észak-kaukázus egyik számában is jelentős, összetartó, politikailag akcióképes népévé váltak.

Az I. és II. csecsen háború a Szovjetunió szétesése után

A Szovjetunió szétesése idején jelentkezett határozottan a csecsenek függetlenedési törekvése. A törzsek vénei a szovjet légierő fiatal, energikus tábornokát, Dzsohar Dudajevet választották meg katonai vezetőjüknek, a csecsenek össznemzeti kongresszusa elnökének. 1991 október 28-án Dudajevet elnökké választják, de ekkorra már fenyeget a háború, Csecsenföldön mozgósítják a férfiakat, építik a hadsereget.

Az állandó politikai szembenállás, a kívül sem, belül sem állapot és az Oroszországot egyre inkább irritáló, Moszkvának hatalmas károkat okozó „csecsen kalózköztársaság” kialakulása ellenére a háború csak 1994 végén kezdődik, előtte Jelcin elnök rendelettel próbálja újra kezébe venni a köztársaság feletti hatalmat, majd rendkívüli állapotot is kihirdetnek, de a decemberi bombázásokig nem változik a Moszkva szempontjából tűrhetetlen helyzet.

Az első csecsen háborúban az oroszok kezdeti sikerei után a csecsenek rendezik erőiket, a hegyekből indított váratlan támadásokkal egyre nagyobb veszteséget okoznak, majd Groznijt is visszafoglalják. Az orosz közvélemény egyre inkább háborúellenessé vált. Ebben közrejátszott a Samil Baszajev által 1995 nyarán vezetett csapatok bugyonnovszki betörése, az ottani kórház túszdrámája, majd később Szalman Radujev (Dudajev veje) dagesztáni betörése a pervomajszki áttöréssel. Dzsohar Dudajevet 1996. április 22-én egy rakétatámadással megölték az oroszok.

Az év augusztusa 31-én született meg a Haszavjurti békemegállapodás, amelyet orosz részről az azóta halott Lebegy tábornok, akkor a nemzetbiztonsági tanács titkára és elnöki megbízott, a csecsen oldalról Aszlan Maszhadov elnök írt alá. Maszhadov elnöki státusát Moszkva ekkor elismerte, de ez sem szüntette meg azt az állapotot, hogy a köztársaság Moszkva szempontjából de facto törvényen kívül létezett.

1999 nyara hozott újabb fordulatot. Ekkor – Vlagyimir Putyin jelenlegi orosz elnök már miniszterelnök volt – Dagesztánban, Moszkvában és Kaszpijszkban máig részleteiben feltáratlan terrorcselekmények, sok polgári áldozatot követelő lakóházrobbantások voltak, amelyek mögött Moszkva meggyőző módon megtalálta a csecsen szálat. Puyin határozott fellépést ígért, és ezzel megalapozta népszerűségét.

Megindult a második csecsen háború, 1999. szeptember 15-én az orosz erők már átlépték a Terek folyó vonalát. Az eredeti cél – kordont vonni a köztársaság köré, belül tartani a konfliktust – helyett ekkor már a teljes megszállás került előtérbe. Az orosz erők katonailag a köztársaság legalább nyolcvan százalékát birtokolják azóta is, de a béke nem teremtődött meg. Gyakoriak a rajtaütések, terrortámadások, orvtámadások és gerillaakciók a csecsen oldalon. Az orosz erők csaknem háromezer katonát vesztettek, orosz adatok szerint a csecsenek nagyságrenddel többet.

A második csecsen háború kezdete óta a legsúlyosabb Csecsenföldön kívül végrehajtott csecsen akció a mostani moszkvai túszejtés volt. Eddig Dagesztán, Ingusföld, Grúzia és a hozzá tarozó Abházia területét érintették szórványos csecsen portyák, de az ország szívét a gyakori fenyegetőzések ellenére a háború alatt még nem érték el a csecsenek.