Az orosz birodalmi csákánymunka megértése

Érdemes ilyen téren olvasgatni Putyinék fő ideológusa, Alekszandr Geljevics Dugin írásait, különösen az 1997-es A geopolitika alapjai c. művét. Ebben világosan kifejti az orosz nagyhatalmi aspirációk céljait, eljárásait. Alapvető fontosságú például a transzatlanti kötelékek „elvágása”, az európai országok ilyen-olyan módszerekkel (hódítás, ún. finlandizáció és szövetségkötés útján) való alávetése. Mondani sem kell: az 1945 utáni nyugati szövetségi architektúra egésze zavarja Moszkvát, sem a NATO-nak, sem az EU-nak nincs helye a „russzkij mir” mellett. Kelet-Európában Dugin Ukrajna és Grúzia ellen „írja elő” a katonai erő alkalmazását (ezt azóta ki is „pipálták”). Több más országot pedig – pl. az orosz szolgálatok tevékenysége, ill. az orosz nyersanyagkincs fegyverként való használata által – egyszerűen politikailag alávetendőnek tart, amelyek (könnyen kitalálhatjuk) így akár képesek lehetnek pl. az EU egységének megbontására. Ugye mennyire sajátosan értelmezett „szuverenizmus” ez? Vajon mely kormányok cselekszenek a mi vidékünkön ehhez igazodva úgy, hogy közben szinte egy rossz szavuk sincs az orosz neoimperializmus ellen? Mi az azonban, amely segítségére van az államkapitalistának nevezhető Putyin-rezsimnek ahhoz, hogy ezeket a célokat megvalósítsa? Holott a komolyabb nyugati ellenfeleihez képest gazdaságilag, katonailag és sok más tekintetben sokkal gyengébb államról van szó...

A válasz: elsősorban a nyugati szabadpiaci kapitalizmus és az ezzel párosított liberális demokráciák a 2008-as gazdasági válság óta folyamatossá vált és nem megfelelően kezelt ellentmondásai. Van belőlük sok, villantsuk fel négyet. Ilyenek az elszabaduló társadalmi egyenlőtlenségek (akár térségek, akár társadalmi csoportok között). A nagytőke állam fölötti egyre erősebb dominanciája (helló, Elon Musk és társai!) vagy más esetekben a termelés kiszervezésével a beföldi gazdaság gyengítése. A „morális” köntösbe bújtatott hatalmi érdekérvényesítés, majd az azt követő ostoba társadalmi menedzsment (pl. Irak 2003 után). Kelet-Európában pedig az 1989–90-es ígéretek szertefoszlása, a félperifériás lét kilátástalan állandósulása.

Ne feledjük: Putyin és körének jó része a Komityet goszudarsztvennoj bezopasznosztyi, vagyis a KGB „gyermekei”, s mint ilyenek a titkosszolgálati befolyásolás mesterei. Szimpatizálhatunk velük, ám eközben adjunk választ a következő kérdésekre is: mi az, amit az orosz diktatórikus államkapitalizmus kínál a mindennapok számára? S hogy nem volna-e összehasonlíthatatlanul jobb, ha végre felnőtt emberek módjára élnénk a liberális demokrácia által biztosított (emberi) jogokkal?