Az euró - kamerán kívül

Egy ilyen kisriport elengedhetetlen része az ankét, melyben a nép szavát tárják a néző elé. Ennek elkészítése szinte az utcai harchoz hasonlatos, mert a kisebbségi magyar alapvetően ódzkodik a kamerától: az lehet szlovák is, és nem akar habodászul járni. Miután megtudja, hogy magyar, és esetleg hajlandó megszólalni, nem biztos, hogy tud két, vagy legalább egy ép, képernyőképes mondatot mondani a témában, az eurobalíček vagy az eurokalkulačka kifejezések felhasználása nélkül, így egy órába is beletelik, mire összejön a szükséges három-négy megszólaló. E sorok írója számára a legérdekesebb az eurókérdés kapcsán megnyilvánuló kognitív disszonancia volt. A nyilvános kontroll tudatában – ugyebár „benneleszekatévében” – a legtöbben derűs bizalommal nyilatkoztak, ám amint a piros pötty megszűnt világítani a kamerán, rögtön őszinte üzemmódba kapcsoltak, és elmondták, áremelkedésektől, inflációtól tartanak, nem tudva, mit fog hozni az új pénznem rövid és hosszú távon.

A lakótelepi vegyesboltos biztosított, felkészült az átállásra, majd másodikán kiakasztotta a Műszaki okokból zárva táblát, a vasútállomáshoz közeli újságos meg szabadságon lesz január 16-áig. E válságos időkben az egyelőre még stabil eurózónához való csatlakozás egyértelműen pozitívnak tűnik, ám a parlament előterében a pénzautomatából frissen kivett euróbankókkal önmagát gésaként legyező kormányfő vigyorgó arca mögött lássuk meg annak a fővároshoz közeli falunak a jogos tanácstalanságát is, melynek mindkét boltja lehúzta a redőnyt január közepéig.