Az ENSZ és az új világrend

A ghánai diplomata 1997 óta áll az ENSZ élén. Megválasztásakor egyes vélemények szerint sokat nyomott a latban, hogy az Egyesült Államok a kompromisszumkereső Annant támogatta, ugyanis elődje, a rendkívül intelligens Butros-Butros Ghali szervezési erényekkel nemigen rendelkezett. Az ENSZ presztízse akkoriban a félresikeredett rendfenntartó missziók miatt – Bosznia, Ruanda, Szomália – jócskán csökkent. Annan saját tekintélyével alapozta meg az ENSZ mostani presztízsét, így nem csoda, hogy tavaly szinte komoly ellenjelölt nélkül választották meg főtitkárrá, pedig a – nem köteletező érvényű – rotáció elve szerint ázsiai diplomata következett volna. Annyi biztos, hogy az ENSZ-körökön kívül is rendkívül népszerű Annan gazdaságilag konszolidálta a világszervezetet, ami nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy a New York-i központot korábban már a villany kikapcsolásával is fenyegették hitelezői. Ráadásul sikerült megegyeznie az Egyesült Államok közel kétmilliárdos tagsági díjának rendezéséről, amelyet eddig az Amerikai Kongresszus blokkolt.

A világszervezet szénájának rendbe szedése mellett Annan elindította a világszervezet tartalmi reformját is. Szakértők, magas rangú diplomaták, politikusok és civil szervezetek bevonásával indult meg a vita az ENSZ világpolitikai szerepéről. Az ENSZ presztízsének növekedésében nagy szerepet játszott, hogy ez év májusában megváltoztak az erőviszonyok a szenátusban, és Joseph Biden demokrata szenátor került a Nemzetközi Kapcsolatok Bizottságának élére a republikánus Jesse Helms helyett. Helms rettegett figura az ENSZ-ben, ő állt az elmaradt amerikai tagdíjfizetés mögött és nemegyszer hangoztatta véleményét, mely szerint a hidegháborús viszonyokat tükröző világszervezet már régóta megérett a felszámolásra.

George W. Bush kormánya sem favorizálta a világszervezetet. Elsősorban a keményvonalas Condoleazza Rice nemzetbiztonsági tanácsadó, az amerikai külpolitikia erős embere osztja sok mindenben Jesse Helms véleményét. A szeptember 11-i terrortámadás és az azóta egyre erősődő gyanú – mely szerint bin Laden stratégiai terve egy iszlám– nyugat „értékrendháború” kirobbantása lehet – újra helyzetbe hozta a világszervezetet. Végső soron az ENSZ az egyetlen fórum, amelyet az iszlám országok is vonakodás nélkül elfogadnak és amelynek presztízse az iszlám világban töretlen. Természetesen szerepet játszik ebben a világszervezet döntési mechanizmusa – a hidegháború alatt létrehozott öttagú Biztonsági Tanács –, amely szinte kizárja a gyors és hatékony döntéseket. Ám rendkívül fontos tényező, hogy az ENSZ humanitárius tevékenységének legnagyobb része az iszlám radikalizmusra hallatlanul fogékony afrikai és arab országokra összpontosul.

Ebben a helyzetben – tetszik vagy nem – az ENSZ szerepe a terrorizmus elleni harcban óriási jelentőséget kaphat. Pontosan ezt jelzi az idei Nobel-békedíjról szóló döntés is. Újabb lökés lehet ahhoz, hogy a világszervezet valóban elinduljon saját útján és komoly beleszólása legyen az új világrend kialakításába. Az Egyesült Államoknak szövetségesekre van szüksége a terror elleni háborúhoz. Az ENSZ-t maga mellett tudva növelheti saját állampolgárai biztonságát, új dimenziót adhat a világszervezet működésének és valóban véghezviheti az ENSZ-reformot, amelyről eddig főleg beszéltek, de vajmi kevés valósult meg a tervekből.

Az új világrendbe való beilleszkedés sikere azonban nagyrészt az ENSZ-en múlik. Döntéshozatalának, struktúrájának, stratégiájának és emberi erőforrásának átértékelése nélkül az ezévi Nobel-békedíj is olyan porosodó ereklye lesz, amely egy újabb kihagyott esélyről mesél majd Kofi Annan unokáinak.