Az elnök Kucsmája

A közelgő karácsonynál is biztosabb jele a télnek, hogy elnökünk az úri kalapot Kucsmára cserélte – mondanám, ha ironizálni akarnék. De nem akarok, mert Rudolf Schuster háromnapos hivatalos ukrajnai látogatása komoly dolog. A szomszédoknak esetenként találkozniuk kell, megbeszélni olyan ügyes-bajos dolgokat, amelyek a távolabb élők között fel sem merülhetnek. Meg az is jó, hogy elkísérte őt Kijevbe közel félszáz vállalkozó – az üzlet az üzlet, abból élünk. Mit ne mondjak, a nagy gyilkolászások közötti szünetekben még az indiánok is csencseltek a sápadtarcúakkal. De a jó szomszéd nem mindjárt barát. A szakállassal a harmadikról rendre megbeszélem a bérház közösen használt helyiségeinek villanyfogyasztását, de a józanul „áldottjóember” úr sosem lehetne a barátom. Mert ritkán józan, s e ritka alkalmakat kivéve rendre elpufálja az asszonyt, nekem meg a sikoltozástól görcsbe rándul a gyomrom, még akkor is, ha ez neki belügye. Viszont a Schuster többször is nagyon jó barátjának nevezte Leonyid Kucsmát, akinek, igaz, nincs szakálla. Ami nem baj. A baj az, hogy nemzetközi szervezetek többször is a sajtószabadság tíz legnagyobb ellensége közé sorolták az ukrán elnököt, olyan illusztris személyiségekkel együtt, mint Castro vagy Lukasenko. A közelmúltban Prágában a NATO-csúcson a szervezők majd frászt kaptak, amikor kiderült, hogy a protokoll szerint Kucsmának Bush meg Blair mellett kellene ülnie. Erre felrúgták a protokollt, ami nagy szó. Magyarán, úgy bántak ott az ukrán államfővel, mintha leprás lenne, és nemcsak a Kolcsuha-radarok miatt. Azon túl, hogy még mindig nem tudta magát tisztázni a Gongadze-gyilkosságban való részvétel vádja alól, milyen ember az, akinek többször értésre adják, hogy jelenléte nem kívánatos Prágában, de ő mégis odapofátlankodik? A Prágában jelenlévő több száz vezető politikus között kettő ha akadt, aki Kucsma mellé állt. Az egyik Schuster volt, szerinte támogatni kell Ukrajnában a demokratikus folyamatot. Nos ez az, amit eddig senki sem tudott felfedezni. Hiába meresztgetik a szemüket, hogy majd kiguvad, a tótumfaktumok Brüsszelből is, Washingtonból is, csak nem látják a Kucsma-rezsim demokráciáját. Úgy látszik, a Grassalkovich-palotából a legtisztább a panoráma kelet felé, s a sikeres szemműtétnek köszönhetően – az indián példánál maradva – nekünk is van egy Sólyomszemünk. Bár Kucsmáné asszony sikoltozását még nem hallottam, mégis görcsbe rándult a gyomrom, mikor azt olvastam, hogy elnökünk programjában eredetileg szerepelt egy találkozó az ukrán ellenzék képviselőivel, végül ez mégsem fért bele. Mármint a programba. Miért? A bolgár után ukránul is kiadják valamelyik Schuster-bestsellert, és azt fel kell avatni? De ne sze-mélyeskedjek, a végén még kiderül, hogy Kertész Imrének akadt egy konkurenciája a Kárpát-medencében, én meg elmehetek zabot hegyezni az irodalmi műveltségemmel. Önmagában azt a tényt, hogy röpke nyolc hónappal a választások után Kucsma végre kinevezte az új kormányt, még hajlandó lennék kvittelni. Ha nem egy művelt, európai gondolkodású embert rúgott volna ki, és nem az energiaipari maffia embereit emelte volna be a hatalomba. Akik, ha Kucsma – lassan, de biztosan – visszavonul, nem fogják piszkálgatni a viselt dolgait. Mellesleg ezt Jelcin sokkal ügyesebben csinálta meg a Putyinnal. Hja, a Jelcin. Legalább tőle tanulhatott volna ez az elnökünk barátja, ha már a Nyugattól nem tud.