Az elfeledett legenda

Ráadásul egy olyan sorozat keretében, amelynek eddig megjelent köteteiben valóban és méltán híres, pozsonyi vagy Pozsonyhoz köthető nagyságok – Kempelen Farkas, Bartók Béla, Lechner Ödön, Széchenyi István – léptek elő főhősökké. Második gondolatom: mit fogok én írni ebbe a könyvbe, hogy lehet mesét gyúrni egy több mint száz évvel ezelőtt élt városi archivárius poros, megsárgult iratok között töltött, eseménytelen élettörténetéből? Van egyáltalán élettörténete?

Mint utóbb kiderült, kétszeresen is tévedtem. Batka a legkevésbé sem skatulyázható be afféle szürke kis aktakukacként; kiugróan sokszínű egyéniség volt, igazi reneszánsz ember, akit a maga korában igencsak nagyra tartottak. Túlzás nélkül állítható, hogy zenekritikusi és kultúraszervezői tevékenységével Pozsonyt a komolyzene egyik európai fellegvárává tette. Levéltárosi „főállása“ és a zene iránti szenvedélye mellett foglalkozott műemlékvédelemmel, helytörténettel is, és nem utolsó sorban kiváló érzékkel fedezte fel az ifjú tehetségeket, akiket aztán mecénásként indított el pályájukon, elég csak Bartók Bélát, vagy Fadrusz Jánost említenünk. A „pozsonyi muzsikamester“ halálában is szeretett városát szolgálta – mintegy 10 ezer értékes kordokumentumból álló, elképzelhetetlenül gazdag hagyatékát végrendeletében a pozsonyi városi levéltárnak adományozta.

Batka János a századforduló Pozsonyában igazi legendának számított, amit az is bizonyít, hogy már a halálát követő évben – 1918-ban – szobrot állítottak neki, mégpedig a városi polgárok adományaiból. A Liszt-emlékmű mellett elhelyezett mellszobrot sajnos már a következő évben „barbár kezek csonkították meg”. Az egyébként cseh származású levéltáros márványszobra feltehetőleg az impériumváltást követő műemlék-rombolási hullám áldozatává vált. Bár alkotója, a pozsonyi születésű Rigele Alajos a műemléket kijavította, vissza már nem helyezték. Jelenleg a Pozsonyi Városi Galéria gyűjteményében található, de a Pozsonyi Kifli Polgári Társulásnak köszönhetően most legalább ideiglenesen visszakerülhet installáció formájában az eredeti helyére, egy kültéri pop-up kiállítás keretében.

Batkával mostohán bánt az utókor. Neve sem emléktáblákon, sem útikönyvekben nem szerepel, azt csupán egyetlen pozsonyhidegkúti utcácska őrzi, és végakaratával ellentétben hagyatéka sem maradt fenn eredeti formájában, számos darabja megrongálódott vagy eltűnt. Halálának századik évfordulója jó apropó lehetne, hogy a város, amelynek életét szentelte, végre leporolja az emlékét, és lerója előtte tiszteletét. Mondjuk mellszobrának visszaállításával, vagy legalább egy emléktábla elhelyezésével a szülőháza falán.

„A ma uralkodó felfogás nem kiméli és tiszteli meg a multnak szellemi és lelki nagyságait sem, akiknek bünéül legfeljebb azt tudják felróni, hogy elválaszthatatlanul forrtak öszsze a magyarság lelkivilágával” – írta egy pozsonyi lap 1922-ben. Szeretnénk hinni, hogy az efféle felfogás már örökre a múlté.