Az ehető nő

Szereti a fiút, de az eljegyzés óta mintha megváltozott volna a viselkedése. Mintha a lány véleménye és addigi barátai, munkája, egyéb érdeklődése nem lenne fontos a számára. Vagy addig se volt? Haladnak a kijelölt úton, a lány felmond a munkahelyén, mert az a rend, hogy aki férjhez megy, felmond, hiszen révbe ért.

A történet Margaret Atwood azonos című regényéből való, és egy nagyon fontos jelenségre hívja fel a figyelmet, amiről nem lehet elég sokat beszélni és írni. Az 1950–60-as években játszódik, amikor a nőket a nyugati társadalmakban visszavezérelték a fakanálhoz, nehogy elvegyék a munkalehetőségeket a háborúból visszatérő férfiaktól. Tehát újból függő helyzetbe kerültek, hiszen elvették tőlük a gazdasági szabadság lehetőségét. A mi, keleti térfelünkön sem gazdasági, sem személyi szabadságról nem lehetett szó, a szocialista emancipáció szerint a nőket ugyanolyan „jogok” illették meg, mint a férfiakat, tehát kötelezően dolgozniuk kellett, viszont az otthoni „második műszak” egyedül az övék maradt. Építették a szocialista társadalmat.

Amíg tart a járványhelyzet, óriási elismerésben részesülnek az egészségügyi dolgozók, a szociális szférában dolgozók és a pedagógusok. Annyira megnőtt ezeknek a szakmáknak a presztízse, hogy jelentősen emelkedett az ilyen irányú képzésekre, oktatási intézményekbe jelentkezők száma. Ezekben a szakmákban túlnyomó többségben nők dolgoznak!

„Nekem ez a regény nem adott semmit, nem tudom, miről szól” – mondta Az ehető nő-ről egy beszélgetésben egy fiatal nő. „Azt hiszem, nekem nincs szükségem a feminizmusra” – mondta egy másik nő egy másik beszélgetésben, aki egész életében szabadon kimondhatta, amit gondolt, szabadon választhatott hivatást és élettársat, úgy élhette az életét, ahogy neki megfelelt.

Több sikeres nő mondta azt az 1990-es és 2000-es években, hogy amikor belépett az egyetemre vagy a munkapiacra, azt hitte, egyenrangú félként fogják kezelni, és csak a tudását, a tehetségét fogják értékelni, nem kerül hátrányba amiatt, hogy nő. Hamar rá kellett jönniük azonban, hogy ez egyáltalán nem így van. Azt gondolták, nincs szükségük a feminizmusra, hiszen anyáik már kiharcolták nekik a jogokat.

Vigyázó szemünket vessük a régi-új kormány munkájára és intézkedéseire. A többségében korlátolt gondolkodású, elfogult és önző egyénekből álló kabinet saját érdekein és rögeszméin túl nem lát semmit (tisztelet a nagyon kevés kivételnek). Sajnálatos, hogy a keresztény értékekre hivatkozva folytat keresztes háborúkat az emberi jogok, köztük a nők jogai ellen. De talán már eltelt néhány évszázad a keresztes háborúk óta, és kiderült, hogy a nőnek is van lelke, sőt emberi lény, aki a férfi társa is lehet, ha nem tárgyként próbálja kezelni. Lesz egyszer olyan kormányunk, amely ezt elismeri?