Az amerikai-vietnami közeledés magyarázata

Ha azonban nem maradunk a rövid távú eredményeknél, az egész kelet- és délkelet-ázsiai régió jövője szempontjából is fontos tényezők kerülhetnek felszínre. A vietnami háború 1975-ös lezárását követően Hanoi egészen a Szovjetunió felbomlásáig Moszkva fő szövetségesének számított a régióban és saját külpolitikájának stratégiai irányvonala is a szovjet–vietnami együttműködés volt. Ez nem csak politikai szintre terjedt ki, például szovjet haditengerészeti támaszpont is létesült Vietnamban. Miután Nixon és Kissinger pár évvel hamarabb „kibékültek” Mao Kínájával, Kelet-Ázsiában gyakorlatilag két tengely, egy szovjet–vietnami és egy amerikai–kínai alakult ki. Ezt csak tetőzte, hogy Vietnam 1979-ben háborúba keveredett Kínával, elsősorban a Délkelet-Ázsia feletti befolyás miatt. Akkor még Vietnam győzött, bár hozzá kell tenni, hogy a konfliktus nem lépte túl a regionális csetepaté szintjét. Csakhogy a Szovjetunió felbomlásával és az egypólusú világrend kialakulásával együtt a kelet-ázsiai stratégiai erőviszonyok is radikálisan megváltoztak. Vietnam Moszkva meggyengülésével de facto komoly szövetséges nélkül maradt (Oroszország stratégiai befolyásának hatósugara már nem terjed ki a délkelet-ázsiai régióra, mint azt szimbolikusan a támaszpontok bezárása is bizonyítja). A kínai–amerikai együttműködés pedig fokozatosan hatalmi konkurenciává nőtte ki magát. Ráadásul Vietnam gazdaságilag is a térség egyik legszegényebb országa – közösen a kommunista gazdasági kísérletet szintén átélt Kambodzsával és Laosszal – annak ellenére, hogy az egész régió elképesztő mértékben fejlődik (a válságok ellenére mára Malajzia, Thaiföld, Szingapúr, sőt még a Fülöp-szigetek és Indonézia is rohamosan fejlődik).

Nyilvánvaló, hogy Vietnam mindaddig nem tud e fejlődésbe komolyabban bekapcsolódni, míg nem állnak rendelkezésre a szükséges anyagi, technológiai források. Ez tehát az USA felé való vietnami nyitás egyik legfontosabb oka. A másik, nem kevésbé fontos, a geopolitikai-stratégiai viszonyok alakulása. Kína ugyanis egyre nagyobb befolyással rendelkezik a térségben, sőt befolyásának kiterjesztése elsősorban Délkelet-Ázsiában lesz majd érezhető. A politikailag izolálódott és gazdaságilag fejletlen Vietnam pozíciója romlott, és egyre inkább érezhető a Kínával szembeni gyengesége. Márpedig Hanoiban éppen Pekinget tekintik első számú stratégiai ellenfélnek. Ráadásul a kínai–vietnami kapcsolatok történelmi szempontból sem a legjobbak. Az USA számára a kelet-ázsiai térség legnagyobb kihívásává is egyre inkább a kínai tényező válik, így nem jönne rosszul Vietnam megerősödése, mely ha egyensúlyt nem is teremtene, de mindenképp fékezhetné a dél felé irányuló kínai befolyást (persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az üzleti lehetőségek szintén nem jönnek rosszul az amerikaiaknak sem).

Mivel mindkét ország felismerte, hogy együttműködésüknek sokkal több pozitívuma, mint negatívuma lehet, fokozatosan hozzákezdtek a kapcsolatépítéshez. A diplomáciai kapcsolatokat tíz éve, 1995-ben állították vissza, és az akkori amerikai elnök, Bill Clinton 2000-ben már látogatást is tett a délkelet-ázsiai országban. A vietnami miniszterelnök mostani amerikai látogatása pedig új lökést adhat a folyamatnak. A két fél szándékainak komolyságát egyébként mi sem bizonyítja jobban, minthogy már az is felmerült: a beinduló globális amerikai haderő-átcsoportosítás keretében USA-támaszpont jöhetne létre Vietnamban is (30 évvel azután, hogy a saigoni amerikai nagykövetség tetejéről helikopterekkel evakuálták az embereket). Természetesen azt is el kell mondani, hogy míg Vietnam számára az USA-val való kapcsolat elsősorban kétoldalú szempontból fontos és érdekes, az Egyesült Államok számára mindennek szélesebb kontextusban van értelme. Nem feledhető ugyanis, hogy az USA számára a térségben a legfontosabb a Japánnal fennálló, valóban stratégiai fontosságú és súlyú kapcsolat, s ezt Dél-Korea követi. Ezután következik a sorban Ausztrália, Thaiföld, Szingapúr, speciális esetként Tajvan. Washington tehát a Vietnammal épített kapcsolatait ebbe a rendszerbe illeszti – ennek ismeretében pedig az USA szemszögéből vizsgálva hiba volna a valóstól nagyobb súlyt tulajdonítani Hanoinak.

Mindezek ellenére elmondható, hogy Délkelet-Ázsia egyik legdinamikusabban fejlődő kapcsolatrendszeréről van szó, amelynek minden bizonnyal nagy súlya lesz a régió jövőbeli stratégiai helyzetének alakításában.