Az a korszerű tank...

Mármint nem ott, hogy a hadsereg semmire sem használható, az nem újdonság. A nyolcvanas években a sokkal erősebb néphadsereg idején a diszkóból hazatérő részeg legénykék ellen nem tudtuk megvédeni a laktanyát. Sokkal fontosabb észrevétel, hogy itt tartunk nemzetközi kötelezettségeink értelmezésében. Vagy inkább félreértelmezésében. A Fico által használt párhuzam ugyanis sántít. Még pontosabban: ebben a formában nem létezik. Ha létezne, akkor nem született volna tavaly 550 ezer lakossági végrehajtási határozat, és piszkosul jól élnénk – amit, ugye, nem vesz be a nyájas olvasó. Vagy lenne néhány korszerű, ütőképes tankunk, és elindulhatnánk... merre is?

Sajnos a jólét sem szlovákiai valóság, és tankok sincsenek. Meg aztán: senki nem azt várja tőlünk, hogy korszerű tankokat vásároljunk üptre. Vásárolhatnánk is, csak lehet, hogy úgy járnánk, mint néhányan a Gripenekkel. Repülésben még mindig nem vagyunk világelsők, de a Gripenek körüli csúszópénzekben valóban világszabadalmi törekvéseink lehetnének.

Szlovákia nemzetközi besorolásának kapcsán skizoid helyzetben élünk. Szapuljuk az uniót, miközben tiszta haszonélvezői vagyunk. Joggal mutatunk rá, hogy oda a néhai mezőgazdasági termelés, nagy a behozatal, de nézzük csak, hogy is van ez? A nyúlhús finom, egészséges, a nyúltartás nem került tankba sem, a polcokon viszont nyulat találni csak nagy ritkán lehet, méregdrágán. Hogy a tradicionális juhról, mint a Tátra alatt élő emberek büszkeségéről ne is szóljunk – tud valaki a környéken olyan hentest, ahol folyamatosan kapható ürücomb? Vagy galamb. S láttak hazai áfonyabefőttet vagy egrest a piacon? Teli lennének az üzletláncok egészséges, finom kecsketejjel? Lehet szidni az uniót s morogni a kocsmában (tradicionális) borovicska mellett, és lehet 20-30-60 százalékos munkanélküliséget táplálni egyes vidékeken. Ahol egyébként nincs, aki lekaszálná a füvet, hogy legfrissebb úti élményeimről szóljak.

Így vagyunk a NATO-val is. Antall József zseniális javaslata, a Varsói Szerződés megszüntetése már történelem. Tudtuk, hogy a Varsói Szerződés a megszállókkal kötött paktum, hogy közös hadgyakorlatainkon teljesen fölöslegesen halnak meg idegen érdekekért a gyerekeink (aki azt mondja, nem így volt, elszomorítom: láttam). A NATO-ba magunk jelentkeztünk, mert úgy láttuk, hogy a kis országoknak nincs más lehetőségük, mint szövetségeseket keresni. Különösebben nem törtük magunkat a szövetségi védelmi vagy katonai politikában (néhány nemzetközi missziót leszámítva), most viszont úgy néz ki, erőteljesebben kell részt vennünk saját védelmünk biztosításában. A szomszédban olyan hadi cselekmények zajlanak, amelyeket bár különböző módon értékelünk, egy biztos: most már közvetlenül veszélyeztetik a NATO kelet-európai tagjait. Semmilyen katonai hatalom nem kíváncsi a brindzás haluskánkra, a babgulyásra sem, egyetlen dolog hatja meg: az erő. Ehhez vannak szövetségeseink, de úgy nem működik a dolog, hogy takarítócégnek kiírt négymilliárdos tenderen bukik meg itt a védelmi miniszter, a laktanyák nagy része meg lassan elrohad.

A kérdés elvi. Nem, ma már nem a tankok számától függ az erő, de ahhoz, hogy a létező és a jelen helyzetben nem tisztelt életszínvonalunk és életmódunk ne legyen a múlté, ahhoz katonák és a kezükbe fegyverek is kellenek. Akármilyen furcsa: nagyon van mit veszítenünk!