Aven bachtale

A politikust meg azért fizetjük, hogy a társadalomban megjelenő gondokra megoldásokat keressen. Még annak árán is, hogy emiatt néha nekünk nem tetsző intézkedéseket hoznak. 

Az általam igen tisztelt kollégák– Ravasz Ábel és Veres István – a minap értekeztek a romák körüli gondokról, s legnagyobb meglepetésemre Veres István azzal zárja sorait: a romaproblémára nincs megoldás. Ha elfogadom ezt az állítást és továbbgondolom az eseményeket, akkor a következő kép rajzolódik ki. Van ebben az országban X állampolgár, aki dolgozik, két, maximum három gyermeket nevel, fizeti a járulékokat és az adót, van mellette Y polgár, aki ezt nem teszi, programszerűen nem teszi, öt vagy tizenkét gyermeket nevel, és várja; hogy az állam tartsa el. X egyelőre nagyobb Y-nál, de ha semmi nem történik, egyes régiókban az arány megfordul. Az X réteg befizetései semmire sem lesznek elegendők, Y polgároknak egyre kevesebb jut, s mivel egyre többen vannak, akár az éhség is kitörhet. Ami ez után következik, azt erőszaknak hívják, bár vannak szinonimák is, mint az éhséglázadás vagy a polgárháború, hiszen aki dolgozik és akinek van, bizonyosan védeni fogja a vagyonkáját, életét. Ha kell, erőszakosan. Rossz forgatókönyv,ugye? Pedig ez van. Nem tudok Veres kollégával azonos álláspontra jutni. Azt gondolom, hogy megoldásnak lennie kell! Nálunk sokkal okosabb emberek állapították meg, hogy a mélyszegénységnek van egy határa, amelyet elérve külső segítség nélkül nincs kitörés. Ugyancsak sokkal tapasztaltabb emberek próbálták megfogalmazni, milyen módszerekkel lehet elindulni, dolgozni, hogy mondjuk 50 év alatt eredmény legyen elérhető. Ezeket a „szakikat” nem hallgatta meg senki, nem vette komolyan senki. Amikor a „Van egy álmom” mondat elhagyta Martin Luter King száját, az USA-ban még voltak buszjáratok, iskolák, intézmények külön a fehéreknek, külön a négereknek. Ma az Egyesült Államok élén afroamerikai elnök áll. Számos fekete bőrű állampolgár végzett egyetemet, gazdagodott meg, ért el sikereket. Igen, van Bronx, de szegények másutt is élnek, és nem feltétlenül barna a bőrük. A szlovákiai romák gondja nem a romák problémája. Mindannyiunké, sem Kotleba, sem nagymellényű politikusok bicepszes kijelentései nem segítenek semmit. Csak a közhangulatot hergelik olyan kérdésben, amelyben a felhergelt polgárok óhajainak teljesítése nem megoldaná, hanem súlyosbítaná a helyzetet. Szuverén államok vagyunk az unióban, miért nem képes Magyarország, Szlovákia, Lengyelország vagy Románia beszólni Brüsszelben: ne herdáljunk el eurómilliárdokat macskaköves főterekre (ahol a szomszéd utca sár és por), szállás- és terembéren kiszervezett konferenciákra és piapartikra vagy háromszorosan megdrágított (s ügyesen lenyúlt) infrastrukturális beruházásokra. Fordítsunk pénzt, paripát, fegyvert (no, azt azért ne!) arra a szociális és társadalmi problémára, amelynek nem megoldása a demokratikus jóléti rendszerünk alapjait rengeti meg, ha nem térünk észhez. És ígérem, tisztelt Veres kollégával szívesen írom meg az első nagy riportot értelmes kezdeményezésről, intézkedésről, hogy nem felhergelten, hanem békével és tiszta rációval köszönhessünk el: Aven bachtale. Maradjatok békével.