Amikor Mussolini és Franco győzi le Hitlert

A nyugati „fronton” nem volt harc, a franciák csak farkasszemet néztek a németekkel. A „nyugatiak” igazából nem akartak harcolni, békére vágytak; igazából csak akkor vették komolyan a háborút, amikor Hitler teljes erővel megindult Franciaország, majd Anglia ellen, s végül Nyugat-Európa kerekedett felül.De mi lett volna, ha a történet nem így alakul? Ha – játszunk el a gondolattal – az angolok és franciák csak várnak és várnak, és végül Mussolini az, aki szembeszáll Hitlerrel. Ha Mussolini és Franco hadserege győzi le szovjet segítséggel Berlint; ha a holokausztnak az autoriter, öntörvényű, antidemokratikus Olaszország és Spanyolország vet véget. Ebben az esetben nyilván nem lett volna olyan domináns, vonzó minta a nyugati demokrácia-modell, mint amilyenné a 20. század második felében vált.  Miért érdemes ezzel a kissé bizarr alternatív történelem-alkotással eljátszani? Mert ma megvan az esély egy hasonló forgatókönyvre. Adott egy állam, amely egész civilizációk elpusztítására esküdött fel: az Iszlám Állam. Adottak az általa megindított irtóhadjáratok egész népek és vallások ellen, kurdok ellen, Párizs ellen, az európai létforma ellen. És adottak a nyugati jogállamok, amelyek nem akarnak erről tudomásul venni, békét akarnak. A párhuzamok itt véget érnek, sajnos. Egyelőre két autoriter vezető, Erdogan és Putyin az, aki az Iszlám Állam fasizmusának hadsereggel nekiment. Két posztmodern Mussolini, akik felszámolták belső ellenfeleiket, elsekélyesítettek számos demokratikus normát és intézményt, újságírók, tudósok és művészek ellen folytatnak hajtóvadászatot, és irányítják a médiát, amelyben ők az első számú celebek.Pillanatnyilag viszont az ő államaik, Oroszország és Törökország vette fel leginkább a harcot az Iszlám Állammal. Számos különérdek akadályozza köztük az összefogást és azt, hogy teljes erővel nekimenjenek az Iszlám Államnak, de benne van a pakliban, hogy végül ők ketten számolják fel a 21. század eddigi legbrutálisabb államszüleményét. Ennek pedig közel olyan hatása lehet, mintha Mussolini vetett volna véget a holokausztnak, a szervezett népirtásoknak és ő hozta volna el Európa békéjét: a nyugati demokráciák közel sem váltak volna vonzóvá és meggyőzővé. Nem lett volna sem demokrácia-export, sem demokrácia-import. Lényegében ez a veszély áll fent most, amikor Európa hezitál hadsereggel nekimenni az Iszlám Államnak, illetve amikor nincs is Európának saját hadserege. Pedig itt lenne a lehetőség békét hozni a menekültek lakhelyére, megszüntetni a terrorista-utánpótlást, olajsejkek helyett olajdemokráciákat támogatni, egy Európának is békét hozó közel-keleti béketervet felvállalni. A mostani európai struccpolitikának nem csak a közel-keleten van romboló hatása: amíg a nyugati társadalmak részéről főleg csak Facebook-képmutatásra futja, addig komoly vonzerőt fog gyakorolni az egyébként is teljesen elbizonytalanodott közép-európai társadalmakra Erdogan és Putyin harcképessége. Úgyhogy valószínűleg ma is igaza van Churchillnek, aki végül sikerrel állt a Hitler-ellenes angol–francia fellépés élére, ehhez viszont ugye három jól ismert dolgot ígért: vért, verítéket és könnyeket.