A nácik első kísérlete: 100 évvel ezelőtt történt a müncheni sörpuccs

Hitler mellett ott menetelt az akkor 50 éves Theodor von der Pfordten báró, egy bajor regionális bíróság bírája: egy jogi dokumentumot vitt magával, amelyet az új állam alkotmányának szántak. Olyan rendelkezéseket tartalmazott, amelyek a nácik politikai ellenfeleinek tömeges kivégzését is lehetővé tették volna, valamint különösen drasztikus intézkedéseket rögzített a lakosság mintegy 1%-át kitevő németországi zsidóság ellen: a zsidó köztisztviselőket azonnal el kell bocsátani, és minden nem zsidó németet, aki segíteni próbálna nekik, halálbüntetéssel kell sújtani.

A menetet horogkeresztes zászlókat lengető férfiak vezették, és az oszlopban haladt legalább egy teherautó is, amelyre géppuskát szereltek. A tömeg élén Hitler vonult, aki civilben volt, míg mindenki más katonai vagy félkatonai egyenruhát viselt. A müncheni puccsistákat Benito Mussolini ihlette meg: miután az olasz fasiszták vezére 1922 októberében feketeinges osztagai élén bevonult Rómába, Olaszország miniszterelnökévé neveztek ki.

A náci államcsíny ténylegesen már előző este elkezdődött. November 8-án, 20 óra körül Hitler és fegyveres támogatói „lerohantak” egy politikai gyűlést egy nagy müncheni sörözőben. Amint beléptek, egyikük pisztollyal a levegőbe lőtt, míg mások a fegyverüket a tömegre fogták, hogy megakadályozzák a távozást. Ezután Hermann Göring, a Sturmabteilung (SA, a náci párt paramilitáris rohamosztaga) parancsnoka lépett a pódiumra, és közölte a feldühödött közönséggel, hogy nyugodjanak meg, hiszen legalább még mindenkinek megvan a söre.

Az ilyen módon megzavart nagygyűlést Gustav Ritter von Kahr állambiztos, Otto von Lossow tábornok, a tartományban állomásozó haderő parancsnoka és Hans Ritter von Seisser, az állami rendőrség vezetője hívta össze.

Ők hárman a korabeli bajor politikai élet kulcsfigurái voltak, a Németországot sújtó többszörös válság hatására 1923 szeptemberétől gyakorlatilag ez a triumvirátus irányította Bajorországot.

Az év őszén sokan attól tartottak, hogy Németország a polgárháború szélére sodródott. A konzervatív és antidemokratikus déli területekről érkezett katonák és félkatonai csoportok fegyvert fogtak a munkásmilíciák és a liberálisabb, demokratikus északi csapatok ellen. Németország a kés élén táncolt, és ezt mindenki tudta.

Olaj a tűzre

A politikai spirál 1923. január 11-én kezdődött, amikor Franciaország és Belgium csapatokat küldött a Ruhr-vidék elfoglalására. A terület szénbányái révén a német gazdaság motorja volt. Raymond Poincaré a megszállást Franciaország jövőbeli biztonságának és gazdasági jólétének a szavatolásával indokolta. Miután Németország megtagadta az első világháborús jóvátétel olyan ütemű kifizetését, ahogy a győztesek követelték tőle, a francia miniszterelnök 1922 nyarán frusztráltan úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.

Belgium támogatásával Poincaré francia mérnököket és technikusokat küldött a német szén és koksz lefoglalására, hogy erőszakkal hajtsák be a „természetbeni jóvátételt”. A kitűzött cél teljesítését támogatandó a megszálló haderő mintegy 100 000 katonából állt, akiket iskolákba, középületekbe, valamint a helyi lakosok otthonába kvártélyoztak be.

Míg Franciaország háborús szövetségese, Nagy-Britannia kimaradt az akcióból, Poincaré odahaza széles körű támogatást élvezett. Az első világháború végül is elpusztította Franciaország egy hollandiányi területét, és a béke sem váltotta be a hozzá fűzött francia reményeket. Poincaré ígéretet tett, hogy katonái elérik, amit a békeszerződések nem voltak képesek.

A megszállás következtében a weimari köztársaság egzisztenciális válsággal nézett szembe. A franciáknak és a belgáknak ellenállni képes, működő hadsereg híján Wilhelm Cuno német kancellár – egyébként párton kívüli üzletember, akit Friedrich Ebert szociáldemokrata elnök nevezett ki előző télen – kijelentette, hogy Németország „passzív ellenállással” válaszol. Franciaország tervei pedig kudarcot vallanak, mert a német bányászok abbahagyják a szénkitermelést, a német vasutak beszüntetik a működést. Ez volt az első jelentős, nemzeti színezetű sztrájk a modern német történelemben.

A Ruhr-vidék gazdasági leállására adott válaszként a német jegybank pénzt kezdett nyomtatni: ezt a gazdasági eszközt már 1914 óta alkalmazta, először a háborús erőfeszítések finanszírozására, majd a weimari köztársaság első időszakának különböző válságaira reagálva. Rudolf Havenstein, a Reichsbank elnöke azzal számolt, hogy Németországnak elegendő pénzügyi tartaléka van – beleértve az első világháború alatt felhalmozott nemesfémkészletet –, hogy a német márka értékét stabilizálja a devizapiacokon.

Havenstein azt feltételezte, hogy a megszállás legfeljebb néhány hétig fog tartani. A deeszkaláció lehetősége azonban hamar elenyészett, mivel a francia és belga katonák sorozatos atrocitásokat követtek el a német civilek ellen – egyebek mellett ma sem tudjuk, mennyi nemi erőszak történt az adott időszakban. Az egyik incidens során, 1923. március 31-én 13 tüntető munkást lőttek agyon a Krupp Műveknél. Ilyen körülmények között nem lehetett lehűteni az indulatokat.

A feszültséget csak fokozta a német „aktív ellenállás”, amelyben nagyrészt egykori kémek és robbanóanyag-szakértők vettek részt, a katonai és politikai vezetés titkos támogatásával. Kezdetben azzal foglalkoztak, amit ma gazdasági terrorizmusnak neveznénk: kis csoportokba szerveződve a vasútvonalak és az infrastruktúra kritikus pontjain hajtottak végre robbantásokat. Aztán amikor ezek a titkos ügynökök túllőttek az állam által csendben jóváhagyott célon, és a gazdasági célpontok támadása helyett elkezdtek civileket és francia katonákat gyilkolni, a műveletet 2023 nyarán leállították. Ezzel viszont feldühítették a német politikai jobboldalt, amely úgy látta, hogy Németországot ismét „hátba szúrták”, ahogy 1918 novemberében a német haderőt.

Eközben a megszállók azzal vágtak vissza, hogy elzárták a Ruhr-vidéket a meg nem szállt német területekről érkező élelmiszer-szállítmányoktól, és arra kényszerítették a német civileket, hogy emberi pajzsként utazzanak a vonatokon. A gyerekek különösen megszenvedték a helyzetet, mert a határzár miatt visszaesett az újszülöttek és a kisgyerekek ellátásához elengedhetetlenül szükséges tejellátás is. Megalapozott volt a félelem, hogy tömeges éhhalál fenyeget, ezért a német állam megszervezte a gyerekek elszállítását a megszállt övezetből (amely egyébként is az ország legnyomorúságosabb munkásnegyedeinek adott otthont).

De nem csak gyerekek hagyták el a térséget. Ahogy a megszállók és a megszálltak közötti viszony romlott, a francia hadsereg német állami alkalmazottak százezreit utasította ki a Ruhr-vidékről családostul, gyakran fegyverrel is nyomatékot adva a rendelkezésnek. Bár a kezdeti szándék az volt, hogy lecsendesítsék a megszállt övezetet, ezek a kiutasítások Franciaország hosszabb távú célját is szolgálták: segíthették a terület részleges annektálását.

Franciaország lépései sokkolták a nemzetközi közvéleményt. Még Nagy-Britanniában is egyre nagyobb részvét mutatkozott a német civilek nehéz helyzete miatt. Nyárra Poincaré megértette, hogy a megszállás nem hozza meg a kívánt eredményt. 1923 május végén utasította a katonáit, végezzenek ki egy német foglyot, Albert Leo Schlagetert, aki az aktív ellenállás tagja volt. A németek felháborodtak. Münchenben Hitler egyike volt azoknak, akik a Poincarét elítélő gyászoló tömegek előtt szónokoltak. A nyár hátralévő részében arra buzdította a németeket, hogy váljanak az ellenállók nemzetévé.

A katalizátor infláció

Havenstein, a Reichsbank elnöke úgy döntött, folytatja a pénznyomtatást a passzív ellenállás finanszírozására. 1923 első félévében ez a politika átlagosan havi plusz ezermilliárd márkába került a weimari államnak. Április 18-án aztán a jegybank feladta az erőfeszítéseket a márka árfolyamának megtámasztására, miután Berlinben a font iránti kereslet hirtelen megugrása lehetetlenné tette a további beavatkozást.

A dühöngő Havenstein speciális érdekekről beszélt, és azokat okolta, akik a  profitjukat Németország nemzeti túlélése elé helyezték; de keveset tehetett. Ettől kezdve a márka bezuhant. A németek 1923 nyarát azzal töltötték, hogy hozzáírták a nullákat az árakhoz. Augusztus közepére Amerika kölni konzula úgy becsülte, hogy egy átlagos négytagú családnak heti 21 millió márkára lenne szüksége a túléléshez. Ez volt az első hiperinfláció egy modern ipari államban.

Cuno volt az első, akinek mennie kellett. A kancellár 1923. augusztus 12-én elvesztette a bizalmi szavazást, lemondott, és Gustav Stresemann került a helyére, akit egyik később életrajzírója Weimar „legnagyobb államférfiújaként” jellemzett. Mégis, bár Stresemann tudta, hogy véget kell vetnie a passzív ellenállásnak és helyre kell állítania a gazdaság stabilitást, kancellárként az első fontos döntése a status quo fenntartása volt.

Ekkorra úgy tűnt, Nagy-Britannia készen áll arra, hogy Németország oldalára álljon. Augusztus elején Lord Curzon brit külügyminiszter kifejezetten úgy fogalmazott, hogy a Ruhr-vidék megszállását illegálisnak tekinti. Stresemann abban reménykedett, hogy a brit politika változása utat nyithat egy német–brit szövetség előtt, és ez a kilátás elég ok volt a várakozásra.

Ám nem így történt. Szeptember 19-én Stanley Baldwin brit miniszterelnök Párizsban találkozott Poincaréval, ahol kijelentették, hogy teljes közöttük az egység. Stresemann csak ezután döntött úgy, hogy meglengeti a fehér zászlót, beszünteti a passzív ellenállást. Poincaré győzelmet aratott.

Stresemann döntése közelebb lökte a weimari Németországot a szakadék széléhez. A köztársaság ellenfelei számára eljött a cselekvés ideje. A kommunisták voltak az elsők, akik léptek, és az elsők, akik elbuktak. A hiperinfláció miatt lázadozó munkásokkal a háta mögött a német szélsőbaloldal abban reménykedett, hogy Lenin bolsevikjainak a nyomába léphet, és magához ragadhatja a hatalmat. Ennek ellenére még a legnagyobb ipari központokban sem sikerült mobilizálnia a tömegeket. A legtöbb munkás stabilitást akart, nem forradalmat. A kommunisták „német októberről” szőtt álmai hamarosan elenyésztek.

Igaz, akadtak kivételek: például Hamburg, ahol az október 23-i munkásfelkelés körülbelül 100 halálos áldozattal járt. De a hasonló elszigetelt események egyben azt is megmutatták, hogy a lázadást gyorsan el lehet fojtani. A Rajna-vidéken is voltak szeparatista felkelések, itt a francia és belga támogatású fegyveres milíciák német nacionalistákkal harcoltak, előbbiek egy szakadár köztársaság létrehozására törekedtek. Szeptember 30-án legalább tíz ember meghalt a szeparatisták és a rendőrség közötti összecsapásokban Düsseldorf központjában.

A hamburgi erőszakos eseményekhez hasonlóan ezek a csaták is nyílt sisakkal zajlottak. A weimari demokrácia túlélése szempontjából sokkal nagyobb veszélyt jelentett a zárt ajtók mögötti ármánykodás. Például a Hans von Seeckt tábornok körüli csoport által szervezett összeesküvés a köztársaság megdöntésére, de végül ez is hamvába halt, elsősorban a hadsereg azon szárnyainak köszönhetően, amelyek továbbra is kitartottak a demokratikus rend mellett.

Hitlernek volt kapcsolata ezzel a csoporttal, de nem tartozott a fontos szereplők közé. És a többi összeesküvővel ellentétben ő nem hátrálhatott meg. Az év elején a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak körülbelül 8000 tagja volt, főként Bajorországban. Novemberre ez a szám 50 000 körülire duzzadt. Az áttörés nagyrészt Hitler azon ígéretének volt köszönhető, hogy erőszakkal is kész megdönteni a köztársaságot. Egyik harcostársa pedig nyilvánosan kijelentette, hogy 50 000 zsidó meggyilkolásával a Ruhr-vidéki válság megoldható lenne.

Az utcai harcos

1923 októberére Hitler elhatározta magát: eljött az ideje harcba szállni a köztársaság ellen. November első hetében november 11-ét (az 1918-as fegyverszünet évfordulóját) jelölte meg a müncheni puccs időpontjaként, majd előrehozta november 8-ára, amikor értesült Kahrék gyűlésének az összehívásáról.

A sörözőbe való belépés után Hitler és támogatói egy oldalhelyiségbe kényszerítették Kahrt, Lossowot és Seissert. Hitler megfenyegette őket, hogy vagy segítik Németország újjászületését, vagy aláírják a saját halálos ítéletüket. Nem sokkal később együtt tértek vissza a csarnokba, ahol bejelentették, hogy összefogtak. A hírt vad üdvrivalgással fogadta a nagyrészt nacionalista, köztársaságellenes tömeg. Sokan azt hitték, hogy a nemzet újjászületésének lehetnek tanúi öt év szenvedés után.
De aztán Hitler elszámította magát. Kahrt, Lossowot és Seissert Erich Ludendorff tábornokra, a puccsistákhoz csatlakozott háborús veteránra bízta, maga pedig az embereivel bevonult München központjába, ahol át akarta venni az irányítást a hatalmi eszközök felett. Ez volt a fordulópont: miközben Hitler emberei megpróbálták elfoglalni München centrumát (sikertelenül), Ludendorff beleegyezett, hogy elengedi a gondjaira bízott triumvirátust. Ők pedig az őrizetből szabadulva ismét köpönyeget fordítottak.

November 9-én a hajnali órákra elterjedt a hír, hogy a bajor államhoz hű összes erőnek ellen kell állnia a puccsistáknak. Hitler terveivel ellentétben a bajor katonák nem álltak az oldalára, így hamar elveszett a kezdeti lendület. Ennek visszaszerzése érdekében úgy döntöttek, átvonulnak München belvárosán, remélve, hogy a lakosság kritikus tömege csatlakozik a soraikhoz.

Az első erőpróbára a Ludwig hídnál került sor, ahol a bajor hadsereg az éjszaka folyamán ellenőrzőpontot alakított ki néhány járőrrel. Az egység parancsnokának valószínűleg volt elég tűzereje a puccsistákkal szemben, de elakadt. Egy közeli villamos szemtanúi később leírták, hogy az első puccsisták – Hitler „rohamcsapatainak”, az SS előfutárának a tagjai – hogyan győzték le a katonákat és vették el a fegyvereiket.

A következő akadályt már nem lehetett ilyen könnyen leküzdeni. Az Odeonsplatzon Hitler és támogatói tűzharcba keveredtek a rendőrség és a hadsereg egységeivel. Bár nem lehet biztosan megállapítani, melyik oldal lőtt először, a végeredményhez nem fér kétség. Mindössze két perc elteltével négy rendőr és 14 lázadó feküdt holtan a  téren (továbi két puccsistát nem sokkal később egy közeli laktanyánál lőttek agyon).

Az egyik halott Erwin von Scheubner-Richter volt, aki a menet elején haladt, kart karba öltve Hitlerrel. Amikor az első lövések eldördültek, a két férfi együtt zuhant a földre. Ian Kershaw történész írja: ha a Scheubner-Richter életét kioltó golyó csak néhány centivel jobbra megy, Hitler neve ma ismeretlen volna.
De a leendő Führer túlélte.

Megszenteletlen föld

Tíz évvel később Hitler – immár Németország kancellárjaként – visszatért ugyanerre a helyszínre. Rajongó tömeg vette körül és teljes csend honolt, amikor az emlékezés pillanatában fejet hajtott. Ez volt az első alkalom, hogy a Harmadik Birodalom megemlékezett a puccsról, amelyet a nácik később mozgalmuk első „véráldozataként” ünnepeltek. Az ünnepség éves eseménnyé vált. 1935-ben a müncheni náci hatóságok még az elhunyt puccsisták holttestét is exhumálták, hogy a müncheni Königsplatzon egy speciálisan e célból emelt templomban újratemethessék őket egy látványos, egész éjszakás ceremónia után. Az épületet 1947-ben az amerikaiak felrobbantották.

1923 végén a német demokrácia liberális támogatói közül kevesen látták előre Hitler visszatérését. Az új év alkalmából Erich Dombrowski liberális újságíró egyenesen azt jósolta: „utódaink megvonják a vállukat és megvetően gúnyolódnak, ha korunk nacionalizmusára és sovinizmusára gondolnak”. Mások az európai integráció jövőjéről beszéltek.

A várakozások és a későbbi történelmi események közötti szöges ellentét erős súllyal nehezedik ránk, amikor egy évszázaddal később megpróbáljuk megérteni a müncheni puccs jelentőségét. Mindössze 20 óráig tartott, és Hitler erőit könnyen legyőzték. De ez illuzórikus győzelem volt a weimari demokrácia támogatói számára. Az európai történelem legpusztítóbb politikai mozgalma éppen csak zászlót bontott. Ha a liberális demokrácia intézményei megrendülnek és meggyengülnek, még egy zilált, alulszervezett felkelés sem marad sokáig kudarc.

Mark Jones
A szerző a Dublini Egyetem Történettudományi Tanszékének adjunktusa, idén jelent meg monográfiája a sörpuccsig vezető eseményekről (1923: The Forgotten Crisis in the Year of Hitler’s Coup)

©Project Syndicate