Amikor a főbírójelöltet akarják meglincselni

Liberális lincselés és konzervatív utóvédharcok után lezárult az amerikai legfelsőbb bíróság tagjának megválasztása. A kilencfős testület – amely részben az alkotmánybíróságok megfelelője – egy konzervatív taggal bővült, hosszú idő után biztosítva a jobboldali többséget. Megválasztásához rögös út vezetett: aki csak fél szemmel figyelte a külpolitikai híreket, az is többször találkozhatott Brett Kavanaugh nevével. 

A legfelsőbb bírákat az elnök jelöli és a szenátus választja meg. Kavanaugh esetében izgalmakat a szenátusi meghallgatás és végszavazás előtti hetek váltottak ki, amikor egy nő zaklatással vádolta meg, majd még két nő jelentkezett. Ekkor indult a boszorkányüldözés és hisztéria, amely azóta is megosztja az amerikai társadalmat. 

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan jött elő a zaklatási ügy, két dolgot kell tisztázni: a bírójelölt szakmai felkészültségébe nem lehetett belekötni, a szenátus pedig republikánus többségű. A demokraták egyetlen esélye így a jelölt morális ellehetetlenítése volt, amihez egy semmiből előrántott vád is majdnem elég lett. Egy demokrata aktivista professzornő közel negyven évvel az állítólagos zaklatás után vélte úgy, hogy meg kell szólalnia – pont a meghallgatások hetén. Nehezen alátámasztható vádjait úgy fogalmazta meg, hogy becsületsértésért később ne lehessen perelni, a bíró kinevezése után pedig nyomban kijelentette, számára véget ért a történet, nem akar sem nyomozást, sem további eljárást. 

Az ügy szomorú példája annak, hogyan lehet tönkretenni politikai célzattal megfogalmazott, bizonyítatlan vádakkal egy ember jó hírnevét. S legfőképpen annak, hogyan lehet politikailag instrumentalizálni a „metoo” jelenséget. Elég egy homályos vád a múltból, s a társadalom egyik fele bármiféle eljárás nélkül ítéletet hoz, majd hisztérikus rohamot indít. 

Hogy megértsük, miért ez az év kiemelt amerikai eseménye, látnunk kell a legfelsőbb bíróság utóbbi évtizedekben felvett „szerepkörét” is, amikor szűk liberális többséggel működött. A bíróságon nemcsak két értékrend csap össze, hanem küldetésének kétféle értelmezése is – a táborok az ideológiák mentén nagyjából fedik egymást. A konzervatív felfogás szerint a legfelsőbb bíróságnak csak értelmeznie kell az alkotmányt, tartva magát annak szövegéhez és szelleméhez, új jogokat és intézményeket a törvényhozásnak kell bevezetnie.

Ezzel szemben a liberális felfogás az alkotmánybíróságokat egyfajta jogkiterjesztő terepnek tartja – ezt hívják bírói aktivizmusnak. Két tipikus példa: a 70-es években szövetségi szinten az abortuszt a legfelsőbb bíróság precedensértékű döntése legalizálta, a melegházasságot gyakorlatilag az összes érintett USAtagállamban a helyi legfelsőbb bíróságok döntése alapján vezették be, nem parlamenti döntéssel vagy népszavazással. A demokraták az utóbbi évtizedekben kihasználták a bíróságokat saját agendájuk átültetésére, s most attól rémültek meg, hogy ez a fegyver hosszú időre kikerülhet a kezükből – mivel a bírák kinevezése életük végéig szól –, sőt, bizonyos ügyekben még ellenük is fordulhat. A Kavanaugh-ügy tétje elsősorban ez volt. Téved, aki azt hiszi, ez csak amerikai sajátosság, a fent leírt jogfelfogási dilemma az európai alkotmánybírósági elméletben és gyakorlatban is megjelent. 

A szoros szenátusi választás, a harcvonalak megszilárdulása azt mutatja, a két nagy párt a centrum felől továbbra is a periféria irányába mozog. Korábban jellemző volt a kétpártrendszerekre, hogy a pártok a politikai centrumot akarták uralni, ami ideológiai kiüresedéshez vezetett, sok kérdésben alig maradt különbség közöttük. Az utóbbi években ennek ellenkezője jellemző, ez Donald Trump megválasztása miatt elsősorban a republikánusok jobbra tolódásában jelenik meg. Ám a demokratákra még inkább jellemző: a radikális kultúrmarxizmus és a gazdaságpolitikai szocializmus mérgező keveréke kezd teret nyerni. 

A Kavanaugh-ügy részben az előbbi terméke, s hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy ezek a jelenségek nincsenek jelen az európai baloldalon is.