Ami közös Čaputovában és Orbánban

A prágai STEM közvélemény-kutató intézet júniusban készített országos felmérése szerint Zuzana Čaputová szlovák államfő személyiségét és tevékenységét értékelik a leginkább az emberek. Őt követi a népszerűségi dobogón a katolikus egyház feje, Ferenc pápa és Orbán Viktor magyar miniszterelnök.

(MTI)

Čaputová elnök asszony berobbant a cseh szimpátialista élére, Orbán kormányfő pedig a tavalyi hatodik helyéről kúszott fel a dobogóra, maguk mögé utasították Theresa Mayt, Emmanuel Macront és Vlagyimir Putyint is. Na de hogyan lehet egyszerre nyerő náluk a liberális szlovák politikusnő és az illiberális magyar miniszterelnök? 

Érdemes talán az eredményt a populizmus sokrétű fogalmának segítségével értelmezni: Čaputová győzelmét, mostani népszerűségét nyilvánvalóan a kívülről jött ember hatásának (is) köszönheti, ő tehát civil a politikában, azaz a hivatásos és unalmas elit megkérdőjelezője, az alulról érkező frissítés szimbóluma. Hogy valóban azzá tudott válni, abban nyilvánvalóan fontos szempont a fellépése, vonzó megjelenése, öltözködése, nőiessége, miközben mindez eddig jó politikai teljesítménnyel párosult. Čaputová esetében tehát működik a vizuális és verbális populizmus hatása is.

Nem kevésbé egy veterán régiós harcos esetében: Orbán Viktor a jobboldali, szókimondó, kemény macsó archetípusa, viselkedésében egy régimódi férfiasság megjelenítésével, mindemellett pedig éles eszű, ravasz, rutinos versenyző az európai porondon, növekvő ismertséggel, megosztó hatással, de mindenképpen az uniós alfahímek táborába emelkedve. Esetében döntő hatással bír a remek szónoki és vitaképesség, ért a nép nyelvén, ergo nagy verbális populista, a szerepéhez illő megjelenéssel (vö. a visszavonult, megpocakosodott focista). 

A cseh felmérés izgalmas minta, külső nézőpont, ám közép-európaisága miatt belső is egyben. A csehek remekül felismerték a populista vonásokat két homlokegyenest eltérő politikai értékrendű vezetőben, a populizmus szimpatikus megnyilvánulásait díjazták esetükben. Arról beszélek ugyanis, hogy a populizmus nem az ördög találmánya, ha nem e dogma szerint értelmezzük. Ellenben egy teljesen természetes válaszreakció a modern tömegdemokráciák korában azokra a hatalmi szakaszokra, amelyeket a választók túlságosan bezárkózónak, elitistának, technokratának, velük szóba nem állónak éreznek. Éreznek: mert a demokratikus politikában a szavazók érzései legalább olyan fontosak, mint az, mit is gondolnak valójában az ügyekről. A polgárok értelmezéseit többnyire az érzéseik diktálják – tartok tőle, nincs ez másként egy átlagos politikussal sem.

Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politológusa szerint a populizmus lényege és legnagyobb veszélye, hogy elutasítja a pluralizmust, azaz az értékrendek, nézetek versengő sokféleségét. A populisták úgy vélik, csakis ők képviselik a nép valódi érdekeit. Amikor aztán hatalmat szereznek, olyan tekintélyelvű államot építenek ki, amelyből mindenkit kirekesztenek, akit nem tekintenek a „néphez” tartozónak. Ez ugyebár a mai uralkodó liberális értelmezés. Ezzel szemben David van Reybrouck belga író és politikai gondolkodó kulturális szakadékokról beszél a modern társadalmakban, ahol az elit alatti rétegek úgy érzik, képviselet nélkül maradtak, velük nem foglalkozik már senki. De negatív tartalmú populizmus-e megszólítani a tömegeket abban a korban, amikor az ő szavazataikra épül a kormányzás – már amennyiben a minél magasabb választási részvételt annál sikeresebb politikai működésnek tartjuk? 

Ha úgy fogjuk fel a populizmust, mint a népre nyitott közéleti törekvést, rögtön más a helyzet. Én ennek vagyok a híve: nem kell szitokszót faragni, amelyet ráhúzhatunk bárkire, akivel nem kívánunk vitázni, akit veszélyesnek tartunk, akivel szemben erősebb érvekre lenne szükségünk a közhelyeknél. A populizmus reakció, a döntő szempont pedig a mérték és a tartalom.