Álomutazás helyett

Arról ábrándoztam valaha, hogy ha majd nyugdíjas leszek, felfedezem a világot. A nyugati öregek mintájára. Mi tagadás – megfigyeltem a Pozsonyban körülnéző japánokat, hollandokat –, nem indulhatok útnak kamera vagy digitális fényképezőgép nélkül sem. Megfigyeltem, hogy az idegenvezetők általában 5 percet adnak arra, hogy a papa lekapja a mamát vagy fordítva. Vagyis létszükséglet a digitális fényképezőgép, mert míg beállítanám a hagyományosat, a csoportomnak bottal üthetném a nyomát. Miután összeállítottam a szükséges holmik listáját – azt megelőzően, hogy körülnéztem volna az utazási irodák kínálatában és árajánlataiban –, bolti körsétát tettem. Hangsúlyozom, nem a piacon néztem körül, hanem a márkás üzletekben, elvégre külhonban nem hozhatok szégyent hazámra, de ősz fejemre sem. A minőségi kerekes bőröndöknél feltüntetett összegek láttán úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. A sportboltban a valóban tetszetős nadrágok és dzsekik ára láttán szédülés fogott el, s amikor a műszaki szakember a leghasználhatóbb fényképezőgép előnyeit sorolta, a szívem kezdett rendetlenkedni. Levegő után kapkodva, pánikszerűen kimenekültem a bevásárlóközpontból, majd egy padra roskadva számolni kezdtem. Hasztalan számoltam, a végösszeg messze meghaladta anyagi lehetőségeimet. Érthető, hogy az álomút ára iránt már nem is érdeklődtem. Persze, azért nem adom fel, ám kénytelen leszek kifaggatni a nyugati turistákat, árulják el, hogyan képesek nyugdíjukból világot látni.