Álom a költészetről

– Képzeld, megvettem a kötetedet! – Tényleg? Hát te voltál?

A versnek hatalmas keletje van mostanság. A kiadók akár háromszáz példányban is bátran megjelentethetnek versesköteteket, biztosak lehetnek benne, hogy alig pár év alatt szétkapkodják őket. Viszik, mint a (ló)citromot. Az sem mellékes szempont, hogy költészetből pazarul meg lehet élni. A művészi kreativitást mindenki elismeri, és aki teheti, befektetni sem rest. Talán legegyszerűbb személyes példával illusztrálni a dolgot. Néhány hónappal ezelőtt, egy kora tavaszi napon megcsördült a telefonom. Egy nyugati multicég embere kért tőlem randevút. Mi a fene, gondoltam, miért lettem ilyen fontos a kapitalistáknak? Besétáltam a csillogó-villogó üvegszékházba, a recepciós földig hajolt előttem, majd a liftig kísért. A marketingmenedzser, egy Boss-öltönyös fiatalember leültetett a tágas irodában, és közölte, hogy a vezérigazgató úr rászörfölt az interneten a verseimre, és akkora hatással voltak rá, hogy szeretne a mecénásom lenni. Egy éven át nem kell dolgoznom, kizárólag az a feladatom, hogy írjak, és cserébe csak annyit kér, hogy a leendő kötet hátoldalán legyen ott a cég emblémája.

Nem stimmel itt valami, mondtam ijedten, maguk át akarnak verni. Hogy képzelik, hogy otthagyjam biztos állásomat, és önkéntes munkanélkülivé váljak ezekben a nehéz időkben? Megvakarta az üstökét, de csak egy pillanatig vacillált, szinte azonnal mondta, hogy rendben, akkor állományba vesznek, lesz rendes állásom, de ne ijedjek meg, nem kell mobiltelefonokkal foglalkoznom, sőt be se kell járnom. Kapok egy laptopot, üljek ki a domboldalra, onnan nézzek szerteszét, hallgassam a fák lehulló levelének lágy neszét. Aztán egy év múlva szállítsam a verseskötetet. Gyorsan megegyeztünk. Azóta azt csinálom, amit szeretek, és amiben fejlődni tudok, hála a multicégnek. Önök ugyebár most hitetlenkedve csóválják a fejüket, és azt mondják, ilyen nincs. Nos, igazuk van. Mindezt csak álmodtam, kitaláltam, fabuláltam. A versnek ugyanis egyáltalán nincs keletje mostanság. Alig páran vásárolnak versesköteteket, az a bizonyos háromszáz példány hovatovább túlzott merészségnek számít. Komoly poétikai teljesítmények maradnak sajtóvisszhang nélkül, a könyvárak egyre emelkednek, az iskolákban nem tanítják a kortárs költőket, azaz iszonyatosan nehéz felkerülni az olvasók könyvespolcára. Márpedig a költőknek fontos az olvasó. Egyre ritkábban mondogatják, mondogatjuk, hogy fütyülünk mi az átlagemberre, mi a műértőknek írunk. Ilyenekből ugyanis egyre kevesebb sétál az utcán, még kevesebben sétálnak be szerzői estekre, könyvbemutatókra, irodalmi rendezvényekre. És mivel a költő exhibicionista állatfaj, nehezen viseli mindezt. Ezért talál ki ilyen sztorikat.