Ahány ország, annyi érdek

A tagállamok többségében már viszonylag régen folyik az „európai vita“, tehát hogy milyen Európai Unióban akarnak élni a jövőben. Gyakorlatilag már minden tagország vázolta saját elképzeléseit, amelyek, természetesen attól függnek, milyenek hosszú távú érdekeik és tradícióik. A vita lényege a következő: az Európai Unió a jövőben föderációvá alakuljon-e, avagy konföderációvá, esetleg valamilyen „harmadik utas“ megoldást keressenek-e (ez esetben nem a brit és részben a német baloldal által gyakorolt, a hagyományos jobb, illetve baloldali politikai-filozófiai irányzatokat meghaladni kívánó törekvésről van szó, hanem a föderalisztikus és konföderális államberendezkedés közötti kompromisszumról, esetleg azok ötvözéséről). Ha a problémát gyakorlati síkon vizsgáljuk, arról van szó, hogy az Unió legfontosabb szervei – a Tanács, Parlament, Bizottság – közül melyiknek milyen jogköre legyen. Jelenleg az Unió intézményi struktúrája – a látszat ellenére – eléggé különbözik egy klaszszikus államétól, annak ellenére, hogy formálisan csaknem minden intézményük hasonló. Egy államban a legfőbb döntéshozó szerv általában a parlament, míg az EU esetében jelenleg a Tanács. A Tanács pedig nem más, mint a tagországok legfelsőbb vezetőinek, illetve minisztereinek fóruma. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a tagországok rendelkeznek a legnagyobb befolyással az Unió jövőjét meghatározó stratégiákra éppúgy, mint szinte az összes részterületen. Az Európai Parlament döntéshozó jogkörei nagyon korlátozottak, legfőbb funkciója a költségvetés elfogadása, illetve az utóbbi időben a Bizottság ellenőrzése. Bár magát a Bizottságot sokszor emlegetik az Európai Unió kormányaként, valójában ez az elnevezés nem a legpontosabb. Az EU-ban ugyanis végrehajtó hatalommal nem a Bizottság rendelkezik – mint a tagországokban a kormányok – hanem maguk a tagországok. Érdemes megvizsgálni, hogy az Európai Unió legjelentősebb tagországai milyen koncepció mellett tették le a garast, hiszen gyakorlatilag mégiscsak az ő szavuk a leghangosabb a Konventben (is). Nem véletlen a testület elnökének személye: Valéry Giscard d’Estaing, a volt francia elnök. Párizs már hagyományosan rendkívül nagy hangsúlyt fektet az intézményi reformok kérdésére, annak érdekében, hogy a Franciaország érdekeinek leginkább megfelelő koncepció jöjjön létre (ezt bizonyítják a Quai d’Orsay erőfeszítései is a Konvent elnöki pozíciójának megszerzésére). A francia európakoncepció gyökerei de Gaulle elnök idejéig nyúlnak vissza. Nyugat-Európa integrációja az ő színre lépéséig többé-kevésbé a föderális berendezkedés felé mutatott, ő azonban ebben a fejlődési irányban veszélyeztetve látta Franciaország szuverenitását, ezért megtorpedózta a folyamatot (ennek egyik emlékezetes mozzanata például az ún. Luxemburgi kompromisszum). A tábornok-elnök víziója egészen a hidegháború végéig döntően befolyásolta a franciák elképzeléseit (ez természetesen még ma is érvényes). A 90-es évek elején azonban történt egy, a franciák számára nem igazán örvendetes történelmi esemény: a német egyesítés. Ez meggyengítette az addig politikai vezető szerepben lévő Párizst, a franciák pedig előre menekültek: erősen elkötelezték magukat a mélyebb integráció mellet, amelynek segítségével próbálták a földön tartani Berlint. Párizs természetesen továbbra is hangsúlyozza és hangsúlyozni fogja a Tanács szerepét, amelyben a kormányköziség és a francia érdekek védelmének legfontosabb biztosítékát látja. Egyidejűleg azonban szorgalmazni fogja a jelentős mélyítést, a brüsszeli központ megerősítését is. Ezen a ponton feltétlenül figyelembe kell vennünk azonban egy másik igen fontos tényezőt, a francia hagyományokat is, amelyek egyértelműen a központosított államot emelik ki. Ennek megfelelően Franciaország szorgalmazza a Bizottság és a brüsszeli „bürokrácia“ szerepének megerősítését.

A német elképzelések annyiban hasonlítanak a franciára, hogy Berlin is az integráció elmélyítését szeretné. Párizzsal ellentétben azonban az Európai Parlamentet részesíti előnyben a Bizottság rovására. A német álláspont vizsgálatakor két fontos tényezőt kell figyelembe venni. Az egyik a német hagyományok, amely a föderalisztikus berendezkedést sugallják. Mint köztudott, Németország jelenleg is föderáció, rendkívül erős regionális erőkkel (ez többek között annak tudható be, hogy az ország csak 1871-ben egyesült, azelőtt több tucat független állam létezett a területén. Ennek emléke máig nagy hatással van a német köztudatra az erős regionalizmus formájában). Egy ilyen erős regionalisztikus hagyományokkal rendelkező országban pedig szinte természetes, hogy vegyes érzelmekkel tekintenek a központi, brüsszeli bürokráciára és jelképére, a Tanácsra. A másik tényező, amiért a németek a Parlament szerepének megerősítését szorgalmazzák, a német demográfiai fölényben keresendő. Jelenleg Németország az Európai Unió legnépesebb országa – 80 millió lakos a 60 millió franciával szemben - ezért természetesen neki van a legtöbb képviselője a Parlamentben (99). Ez pedig azt jelenti, hogy bár az Európai Parlamentben nem nemzeti hovatartozás szerint foglalnak helyet a képviselők, elméletileg mégiscsak a németek érdekérvényesítési lehetőségei a legjobbak. Amennyiben a Nizzai Szerződésben elfogadott módosítások érvénybe lépnek, Berlin helyzete a Parlamentben tovább erősödik a többi „naggyal“ szemben, mivel a képviselői helyek új felosztása jobban tükrözi majd a demográfiai arányokat.

A brit koncepció szintén az ország hagyományaira épül. Nagy-Britannia mindig is idegenkedett egy európai „szuperállam“ létrehozásától, ezért állandóan az európai integráció kormányközi, tehát államközi, jellegét hangsúlyozta. Ez jelenleg is érvényes, annak ellenére, hogy Tony Blair kormányzása óta jelentős mértékben Európa felé fordult az ország. Ennek megfelelően London a Tanács szerepének megerősítését szorgalmazza, amelyben a brit érdekek védelmének a zálogát látja, és ellenzi a „brüsszeli bürokraták“ (értsd Bizottság) befolyásának bárminemű növelését, a föderalizmus gondolatától pedig szinte retteg. Látható, hogy ahány ország, annyi érdek, koncepció, elgondolás, pedig az imént csak a legfontosabb tagállamok elképzeléseinek nagyon vázlatos leírásáról volt szó. Mindenesetre nagyon fontos, hogy a Konventben majd a kis országok is prezentálhatják saját érdekeiket és koncepciójukat. Ez pedig mindenképp biztató Szlovákiára nézve is, hiszen nekünk is van három képviselőnk a testületben.